Bianki, Vitalij Valentinovič: Május

Az erdő még tele volt hóval. Bokrok alatt, fák tövében lapult a hó, ott nem férkőzhetett hozzá a nap. A mezőn már rég kizsendült az ősszel vetett rozs, de az erdő még mindig csupasz volt.
Mégis vidámabb volt már, mint télen. Benépesítette a sokféle madár, röpdöstek az ágak között, vagy a földön szökdécseltek és énekeltek. Minden az ő hangjuktól zengett:: az ágak a fakoronák, a levegő.
A nap most már jó korán ébredt, későn tért nyugovóra, és olyan buzgón melengette a földet, úgy ragyogott, hogy könnyebb lett az egész élet. Picinyke cinkének nem kellett többé azon töprengenie: hol hajtja le a fejét éjszaka, talál-e védett odút, zugot. Ha nem talál, hát meghál egy ágyon vagy egy bokor sűrűjében.
Egyszer estefelé úgy látta, mintha ködben állna az erdő. Könnyű, zöldes köd teregette be a nyírfákat, égerfákat. Amikor aztán másnap fölkelt a nap az erdő fölé, minden kis ágon mintha apró zöld ujjacskák hegye bújt volna elő: kibomlottak a fiatal levelek.
Megkezdődött az erdő ünnepe.
Rákezdett a bokrosban zengő, csattogó énekére a fülemüle.
Békák brekegtek, vartyogtak, ümmögtek minden pocsolyában.
Virultak a fák, kinyílt a gyöngyvirág. Cserebogarak köröztek brummogva az ágak között. Lepkék rebbentek virágról virágra. Zengő kakukkszótól visszhangzott az erdő mélye.
Picinyke cimborája, a piros sapkás harkály nem sokáig búsult, hogy nem tud énekelni: keresett egy-egy ágat, s olyan szilajul dobolt rajta csőrével, hogy az egész erdőt betöltötte a vidám dobpergés. A gerlék fent keringtek, magasan a fák fölött, és szédítő mutatványokat végeztek a levegőben. Ki-ki a maga módján mulatott. 
Picinykét minden érdekelte. Együtt füttyögte, énekelte a többiekkel a maga örömét. Kora hajnalban hangos rivalgásra lett figyelmes Picinyke. Olyan hang volt, mintha valami recsegő trombitát fújt volna meg valaki az erdőn túl.
Elröpült arrafelé, kíváncsi volt, mi van arra. Vizenyős rét volt, csupa moha, és törpefenyők nőttek rajta. A mocsaras réten pedig olyan madarak járnak-kelnek, amilyeneket soha életében nem látott Picinyke: igen nagyok, valóságos madáróriások, hosszú-hosszú a nyakuk is. Egyszer csak kinyújtották a nyakukat, és rákezdték, csak úgy zengett a környék harsány trombitahangjuktól: 
- Krrruuú! Krrru-rrruuú!
Szegény Picinyke majdnem belesüketült.
Aztán az óriás madarak, egyszer csak széttárták szárnyukat, fölsátorozták dús farktollaikat, mélyen meghajoltak szomszédjuk előtt, mintha táncra kérnék őket, s csakugyan, már járták is: tipegve, toppantva, forogva, hajlongva, majd egyik majd másik lábukat kinyújtva, fel-felszökkenve, le-leguggolva - jaj, de mulatságos volt!
A többiek meg köréjük gyűlve nézték őket, csapkodtak szárnyukkal, mintha a tánchoz tapsoltak volna. 
Nem volt, akitől Picinyke cinke megkérdezhette volna, ki fiai-borjai azok az óriás madarak, elröpült hát a városba az Öreg Verébhez.
Az Öreg Veréb azt mondta neki:
- Darvakat láttál. A daru méltóságos, komoly madár, ilyenkor mégis táncra kerekedik, magad is láthattad. Annak örül, hogy itt a vidám május, zöldbe öltözött az erdő, minden virág kinyílt minden madár rázendített. Mindenkire melegen süt a nap, és betölti örömmel a földet.

(fordította: Rab Zsuzsa)