Baranyi Ferenc: Ne hidd a fényt öröknek

Várj meg, én kedvesem, sötétedik már -

és nélküled csak rettegés az alkony.

Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,

mert félek s fázom itt a puszta parton!

Pedig szép volt az erdő és a nádas -

hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,

nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,

még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,

megtévesztett a sugárzás az égen,

aranya hullt a kőre, vízre, fára

izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem -

s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!

Sohase hidd a zengő fényt öröknek,

mivel a néma éjsötét örök csak.

A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,

mint tigris karmait egy csepp körömlakk.

J. W. Goethe: Ami isteni bennünk

Legyen jó és nemes,

segíteni kész az ember!

Mert csak ezáltal

különbözik a többi

eleven lénytől,

melyet megismert.

Üdv a nem-ismert

lényeknek ott fenn,

kiket sejtünk!

Hasonlítván reájuk 

emberi példa tanítson

a hitre, hogy élnek.

 Mert a természet

bizony közömbös:

leragyog a nap

jóra, gonoszra,

s egyképpen árad

latorra, dicsőre

a csillag-, a holdfény.

 Szél, ár, jégverés,

zivatar - mind megyen

a maga útján,

s erre, amarra is

elsietőben 

sújtva lezúdul.

 Lám, a szerencse is 

kapkod a tömkelegben;

hol fürtös ártatlanság 

akad kezébe,

hol meg egy bűnös

kopasz kobakja.

 Örök vas-törvény

kemény szabálya

szerint kell élnünk,

létünk köreit

rendre bejárva.

 Csupán az ember 

győzi a Lehetetlent;

különbséget tesz,

ítél és kiválaszt,

s megálljt parancsol

a pillanatnak.

 Néki szabad csak 

büntetni a rosszat,

jutalmazni a jót,

gyógyítani, óvni,

minden tévelygőt, bolyongót

hasznosan összefogni.

 S a halhatatlanoknak 

mi akként hódolunk,

miként ha embereknek,

kik nagyban művelik, mit

legjobbikunk kicsinyben

tesz vagy tenni szeretne.

 A jó ember legyen 

nemes, segíteni kész!

Alkosson fáradatlanul

hasznosat és igazat;

legyen ő ama sejtett 

lényeknek mintaképe itt.

(ford. Garai Gábor)

Reményik Sándor: Fekete gyémánt

Egy arc derűje lelkembe ivódott: 

Őserdő fáiba a napsugár.

Tegnap volt, vagy százezer éve már: 

Én nem tudom.

Én azt tudom csak, hogy lement a nap, 

Egemről egy mosoly leáldozott. 

Kihűlt és megkövült a rengeteg. -

De mit most tárnamélyről felhozok: 

A fekete gyémántban napmeleg:

Az a mosolygás lappangva remeg.

Nektek adom - hogy melegedjetek.

Ady Endre: Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,

Erősnek hisszük szerfelett magunkat.

Lelkünk repül, száll, magával ragad,

Bús aggodalmak mindhiába húznak.

Csalóka álmok léghajóján

A vihar szépen fellegekbe tüntet,

Míg lenn a földön kárörvendő,

Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket. 

Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött -- sok keserű álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk. 

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,

Szívünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,

Nincs egy reményünk, mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.

Nagy István Attila: Tenyeredben

mint aki nincsen magánál

csak forog saját tengelye körül

elszédül a hallgatástól

de a beszédtől is

mint aki mindent pótolni szeretne

amitől megfosztotta valaki

s most tiltakozik

menekülne önmagától

menekülne önmagához

de nem lehet mert hegyek ölelik

szorítják a mellkasát

megroggyantják a térdét

megakasztják az óra

pontos lépéseit

így állok előtted s várom:

tenyeredbe veszel

s mintha hosszú útról érkeztem volna

lélegzeted melegében

visszatér belém az élet

Pilinszky János: A fényességes angyal is

Emlékezés egy világháborús karácsonyra

Az égbolt elsötétedett.

S akár a végitélet

zord fellege tört volna ránk,

a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!

A házak és a kertek,

az egész törékeny világ,

éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át

puhán és észrevétlen,

a hangtalan meginduló

és puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek is

vigyázva földet értek,

a fényességes angyal is,

ő is a földre lépett.

József Attila: Karácsony

Legalább húsz fok hideg van, 

szelek és emberek énekelnek, 

a lombok meghaltak, de született egy ember, 

meleg magvető hitünkről 

komolyan gondolkodnak a földek, 

az uccák biztos szerelemmel 

siető szíveket vezetnek, 

csak a szomorú szeretet latolgatja, 

hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot, 

fa nélkül is befűl az emberektől 

de hová teszik majd a muskátlikat? 

Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég 

s az újszülött rügyező ágakkal 

lángot rak a fázó homlokok mögé. 

Anna Ahmatova: Jó éjt neked is, éjjel

Amikor felragyog az ablakom zugában

a hold, mint csardzsui sárgadinnye-karéj,

az ajtó zárva, és fülledt a néma éj,

a kék gliciniák varázslata a házban,

hideg vizet kínál a kis cseréppohár,

törülköző hava és gyertya lángja lobban,

pilléket hívogat, akár gyerekkoromban,

és mennydörög a csend, szavam nem értve meg —

mozdulnak a sötét, rembrandti szögletek,

kisurran valami, és nyomban visszarebben,

de meg se moccanok. Már nem ijeszt meg engem.

Hálóját a magány lendíti, rám veti,

tükörbéli húgom nem tud segíteni.

Fekete macska les, évszázadok szemével...

Az álom könnyű lesz. Jó éjt neked is, éjjel!

(Rab Zsuzsa ford.)

Thomas Moore: Az utolsó rózsaszál

Ez az utolsó rózsaszál,

a nyárból ez maradt,

a többi mind lehullott rég

és alszik hervatag.

Egyetlen társa sem virít,

nem nyitja bimbaját,

csak ez suttogja még a vágy

s a búcsú sóhaját.

Sajnállak, árva rózsaszál,

magányod fáj nekem,

szép társnőid már alszanak,

te se maradj velem.

Hadd hintem szét bús ágyamon

haldokló szirmaid,

társnőid is itt nyugszanak,

illatuk andalít.

Lásd, így múlik el jeltelen

a nyár s a szerelem,

aranyláncának nem marad

törött láncszeme sem.

Elmúlik minden, ami szép,

ugye, szegény virág,

ugyan mit adhat még nekünk

e sivár, vak világ?

(Ford.: Rácz Olivér)

William Butler Yeats: A dooneyi hegedűs

Mikor Dooneyben hegedülök,

táncol a nép, mint tengeren a hab.

Bátyám pap s unokaöcsém is.

De én vagyok köztük legboldogabb.

Ők imakönyvüket lapozzák,

belémerülnek, mint a holdasok.

Nekem daloskönyvem imakönyvem,

Sligóba vettem, abból olvasok.

Ha véget ér a földi élet,

Szent Péter áll künn a menny küszöbén,

hármunkra néz majd mosolyogva,

de én jutok hozzá először, én.

Mivel a jók mindig vidámak,

kiket sosem gyötört a lánc sokat,

szeretik ők a hegedűszót

és szeretik nagyon a táncokat.

Tudom, ha meglát ott a népem,

mind fölkiált és mind felém szalad:

"Itt a dooneyi hegedűs is!"

S táncolni kezd, mint tengeren a hab.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Ábrányi Emil: Könyv

Ma sok reményed csalfán tűnni látod: 

A könyv veled van, mint igaz barátod. 

Ha eldobod, rátiprasz szívtelen, 

Nem duzzog: hívjad s mindjárt ott terem. 

Menj bármily messze, ő is megy veled, 

Mert minden sértést megbocsát, feled. 

Szerencséd elhagy? Sorsod Mostoha? 

A könyv nem pártol el tőled soha! 

Ha fáj a szíved: lágyan hinti rád 

A költészetnek égi balzsamát. 

Szép kincseit elhozza néked sorban, 

S gazdaggá tesz a legnagyobb nyomorban! 

Dylan Thomas: Ha csiklandozna a szerelem csípése

Ha csiklandozna szerelem csípése,

mihaszna lány csavarná el fejem,

háncsból kikelne, hántaná a héjt,

és mint kisborjú piros érintése,

fakasztana tüdőmből nevetést:

almát, vízözönt nem félnék sosem

s tavaszi pörsenést.

Fiú lesz, vagy lány? eldöntik a sejtek,

míg hús szilvája hull, akár a láng.

Ha sarjadzó haj bizsergetni kezd,

ha szárnyaló csontok barlangból keltek

s baba-comb közt emberi viszketeg:

nem rémíthetne a bitó, a bárd

s harci pálca-kereszt.

Fiú lesz vagy lány? eldönti a kéz majd,

mely zöld lányt, párostól, a falra fest.

Ha belém-furakodna szerelem,

ha majd piszkáló pimasz kölyök-éh hajt,

hevet gyújtva ernyedt idegeken:

nem félnék ördögöktől, szomjú test,

se tőled, sírverem.

Ha csiklandozna szerelem csípése,

melytől nem simul ki a ránc soha,

se beteg vénség fürtje a fejen:

az idő, a kár, a szomj szűzi fészke

legyeknek hagynának vaj-hidegen,

szennyes tajtéktenger megfojtana

lábadnál, kedvesem.

Félig enyém, félig az ördögé

e világ, nő-mákonytól részegen,

villás némber-szem bimbóján köröz.

Vén csánk veleje, mint a magamé,

a tenger minden heringje büdös;

ülök s a kukacot nézegetem,

mely rág körmöm mögött.

Csak ez csiklandoz, ez az egy csípés.

Alfelén hintái a bütykös majom,

vérhomály s dajkáló pólyák alatt

nem éri el a kacaj éjfelét,

akkor sem, hogyha szépségre akad

anyán, lányon, s hágy horzsoló úton

hat apró lábnyomot.

Mi hát e csípés? a halál csípése?

Csókban a bogáncs: a szád, kedvesem?

Kereszten nőttünk, tövissel, a fán?

Holttestnél csúfabb a halál beszéde,

hajad beszédes sebeimre száll.

Ha e csípés ér: az ember legyen

az én metaforám.

(Weöres Sándor)

Lőrinczi L. Anna: Rezdülésem

A hajnal pislogva nyitogatja szemeit,

Fák jeges könnyei megőrzik emlékeim...

Egy hideg fuvallat pillanatot merevít,

Gyötrő kétséggel, - néma kiáltás, keserít! 

Hó palást terhe alatt, meggörnyedt tuja sor.

Sós cseppekbe, gyémánttá szilárdult búhalom.

Puha pihékbe burkolt álmaim, - vállalom;

Talán majd jő a tavasz, s engedi láthatnom.

Illatos cseresznyefák, menyasszony ruhában,

Barackfák, öltözve habos koszorúslánynak.

Bimbózó rügybe borulón, majd egyre várlak,

Lelkemben rezdülésekkel, sarjadzó vággyal..

Lucian Blaga: A tölgy

A tiszta messzeségben hallom, hogy dobog

egy kis templom-kebel harangszíve-

s eremben,

szinte úgy tetszik nekem,

vér helyett halk csönd-cseppek csörgedeznek...

Ó, terebélyes erdőszéli tölgy,

puha szárnyával, mondd miért borul

alattad annyi béke rám,

ha árnyékodban fekszem, hangtalan

S a lomb dédelgetően játszik velem?...

...Ki tudja?- Nemsokára tán

sudaradból számomra valaki

koporsót ácsol-

s a csend ízét,

mit majd deszkái közt megízlelek,

itt már előre érzem:

Érzem, lelkembe hogy cseppenti lombod-

s némán

hallgatom, hogy nő benned a koporsó,

az én koporsóm

minden elmúló pillanattal,

ó, terebélyes erdőszéli tölgy...

(Ford.: Áprily Lajos)

Kaffka Margit: Vihar előtt

Eredj hát, hogy ne lássalak soha!

Fellegbúvó csillag majd elvezet.

Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!

Ne várnál mégis?... Nem, nem! Csak eredj!

Míg nálam itt időztél, más tanyákon

Mulasztottál más, édes perceket,

Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!

Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!

Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!

Pejkó, nyugodj! - Mit akar ez az állat?

Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!

Mér tudna jobban emlékezni nálad?

Ez dörgés! Menten elered a zápor,

És hogy jutsz át, ha a patak megárad?...

Az ablakom majd utadra világol,

Csak menj!... Ne hidd, hogy meghalok utánad!

Mihail Lermontov: Koldus

A klastrom előtt koldus állt

alamizsnáért könyörögve

szenvedés, éhség, szomjúság

gyötörte, ványasztotta, törte.

Nem kért csak egy csepp kenyeret,

szeme tele volt gyötrelemmel,

és markába követ vetett

valami irgalmatlan ember.

Így esengtem szerelmedet

maró, keserű könnyet öntve,

s így csaltad meg legnemesebb

érzéseimet mindörökre.

Rejtő Jenő: Ha valaki jönne...

Ha valaki jönne, csúf téli hajnalon

Mikor minden felbúg és szorít a torkomon

Ha ilyenkor jönne... csendbe... szomorúan

Jönne akit várok, keresek, hasztalan

Leborulnák térdre és lüktető fejem

Ölébe hajtanám...

Lihegnék fáradtan... térdét szorítanám

Friss harmatos ölét, csókkal borítanám

Hullana a könnyem hófehér combjára...

Hörögne a mellem... a zokogás rázna...

Fáradtan, megtörten, vad keserves vággyal,

Bús férfi sírással...

Szólna hozzám lágyan... halkan... bánatosan,

Simogatná fejem... s arcomat szorosan...

Egyre szorítaná kis puha ölébe...

És én a hajnali... sápadt csöndességbe

Kezdenék vallani...

Felsírnám ott, tépett összetört életem

Beteg lázas agyam... sápadt, fáradt fejem

Piszkos éji álmok, kéjbe fúlt titkait

Ezer rongy szerelem, kifestett csókjait

Bús bolyongó vágyak, miket sohasem láttak

miket kinevettem

Régi éjszakáknak festett durva kéjét,

Tehetetlen dühöm undok irigységét...

Aljas pillanatok... éhes mocskos vágyak...

Ezer pillantásom, amit sohasem láttak

Százezer gondolat, mit félig gondoltam

s vágyódtam utánuk...

Lihegve... kifúltan... elsuttognám "Ámen"...

Ölébe hajtanám, fáradt, zúgó fejem

Ő, tudom kiköpne... felrúgna... ott hagyna...

s vergődve a földön... utána zokogva...

Azt súgnám lihegve... hajnali pirkon...

Igaza volt néki!

Rainer Maria Rilke: Körhinta

Tetejével s árnyékával együtt 

Forog egy kis kerék, és körbe 

Színes lovak állnak tündökölve, 

De ki nem siet, azt lassan elfelejtjük. 

Bár némelyikük kocsihoz van kötve, 

Azért bátrak ők, harapják kengyelük, 

Egy nagy vörös oroszlán megy velük 

És egy elefánt is látszik a tükörben. 

Köztük szarvas, mintha erdőben ügetne 

Csakhogy nyerget hord és rajta 

Egy kis kékruhás lány van odakötve. 

Az oroszlánon sápadt fiúcska szárnyal, 

Két kezét a félsz feszíti görcsbe 

Míg fintorog az állat rémítő pofával. 

És egy elefánt is látszik a tükörben. 

És egyre gyorsul mert tudja itt a vége, 

És pörög-forog mindig céltalan, 

Vörös, zöld és szürke keveréke 

Bár némelyiknek gyermekarca van. 

És néha nevetés sodródik a szélben, 

Egy igazi, mely felragyog és illan 

E vakító és szédítő egészben.

(Szabó Lőrinc fordítása)

B.Radó Lili: Fogócska

Egy pillanatra, Uram, Isten, 

egy pillanatra engedj pihennem! 

Minek e hajszás, szívszorító, 

véres játékban benne lennem? 

Elfáradtam e nagy fogócskán, 

Uram, úgy únok felnőtt lenni, 

engedj egy kicsit visszamenni 

húsz év előttre, kisgyereknek, 

sírni, amin a többi sírhat, 

s nevetni, amin ők nevetnek. 

Uram lásd, sohse voltam boldog, 

nézz le egyszer ezer sebemre, 

amit szivem helyében hordok. 

Simogass engem síma kézzel 

s mert hangom halk s az űrbe vész el, 

Te szólj helyettem a fogóknak: 

ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem, 

hajszás Harc és ezernyi Verseny, 

gyötrött Dalom, sok véres Versem, 

Féltés, Gond, ájult Szerelem, 

ne játsszatok többé velem, 

nem ér a nevem. 

Kiállok a sorból.

Ladányi Mihály: Mese

Legelőször a manók bújtak el

az est füvébe, a manók legelőbb.

aztán tündér-hugaim hagytak el

éjfél után, de még hajnal előtt.

A boszorkány felsöpörgette a 

sárkány barlangját, s ő is elveszett.

Az álmok zavaros vadvizein most

nappalaim lidércfénye remeg.

Ady Endre: Megint sokan néznek

Megnézem magamat: 

Megint sokan néznek: 

Vagyok érdemeltje, 

Vagyok-e valakije 

E sokan-nézésnek? 

Olyan messze esik 

Tőlem már a hívság, 

Hogyha megtörténnék, 

Más akkor se volna, mint 

Szomorú csacsiság. 

Vén, léha életem, 

Légy tanum e pörhöz, 

Lásd, hogy időm örvény 

S úgy futnak el napjaim, 

Hogy nap napot tördöz. 

Óh, milyen szamarak, 

Kik úgy szólnak rólam, 

Hogy a dolgom rendjén 

S hogy csillámlón jól-vagyok 

S testem-lelkem jól-van. 

Édes barátiság, 

Kétkedő barátság, 

Édes mégis-tartás, 

Be jó, hogy napjaimat 

Mégis-mégis tartják.

Peter Røwde Holm: A vak

Megáll. Olyan közelség

szárnycsapásaira figyel,

ami a látók arcát

soha nem sötétíti el.

Áll csendben és figyel.

A vak. A tengerparton.

Hirtelen egy távoli múltban

egy másik tengerparton áll,

hol só-rózsák szikráznak

fehéren a csend útjain,

mik minden új hullámverésre

lemerülnek a vízbe.

A pillanat nő s minden felelet

benne összegeződik, s köntörfalazás 

nélkül észleli a világot,

gondolatai lesznek szemei:

Mélyebbre nem hatol be senki

a nappal szikrázó hevébe.

Dsida Jenő: Jó éjszakát

Ezernyi álmos kis madárka

Fészkén lel altató tanyát,

Elrejti lombok lenge sátra;

Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,

A sötét erdő bólogat -

Virág, fű: szendereg nyugodtan,

Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,

Nádas-homályba andalog;

Ringassanak álomba szépen

Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon

Felkél az ezüst holdvilág;

Összhang a föld, egy édes álom...

Jó éjszakát!

Weöres Sándor: Alkonysugár

Sima kék selyem rózsák,narancsok

hamvas árnyból gyűjtik az éjszakát.

Köztük arany gyík surran át...

E kicsiny világtól elnehezülve

szembe ülhetsz ablakoddal:

kinn felharsan a foltos hegyoldal,

mészáros- kötény borítja vállig!

De a csúcsról egy gomoly leválik,

mint a hatalom tüzes csarnoka,

az Egyszarvú lángoló homloka:

és közelít, már csöppnyi,szerény,

belibben az ablak hűs üvegén,

sötétülő selymen,árnyon bujdokol...

Vele laknál,de nincs sehol. 

Juhász Gyula: Este az alföldön

Az alkony kéken hamvazó ködében

Most térnek nyugovóra mind a házak,

A csöndbe bámulnak komoly fehéren

S tetőiket lehúzza az alázat.

Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek,

Öreg parasztok néznek így az éjbe

És lecsukódnak jó korán e fények

S virraszt tovább az udvar jegenyéje.

Mint régi csősz, dúdolgat egymagában

S a csillagokba nyújtózik didergőn,

Alatta boldogabb a tyúkok álma

S ha elszundít, hát ő is egy az erdőn.

Az országút elindul bandukolva

Az éjszakában, tornyokat keresve,

Fáradt utast és aranypénzt a porba

S egyszer csak eltűnik a végtelenbe.

Johann Christian Friedrich Hölderlin: Az éj

Körben fényes a város, a fénylő utcasor alszik,

lobban a fáklyavilág elsuhanó kocsikon.

Telten, a nap gyönyörét indul kipihenni az ember,

vesztett, nyert-e vajon, méri tűnődve az ész,

s megbékél; odakint tovatűnt a virág meg a szőlő,

nem sürög emberi kéz, nyugszik a fürge piac.

Ám egy távoli húr megpendül a kerteken át, ott

tán szerető dala szól, vagy csak a férfimagány

méláz ifjúkorán meg a messze baráton: a kútban

frissen csobban a víz, illatos ágyra szitál,

halkan kong a harang az alkonyodó levegőben,

óráink idejét szertekiáltja az őr.

Moccan a szél most, megbolygatja a fákat a berken.

Nézd csak! A föld rokona, távoli mása, a hold

ott kél rejtezkezőn; s amaz Álmodozó, jön az éj már;

csillagtalan tele és mit se törődve velünk,

ámuló, idegen e világban, felragyog, íme

pompásan, szomorún, nagy hegyek íve fölött...

(Ford.: Nemes Nagy Ágnes) 

Johann Christian Friedrich Hölderlin: Reggel

Fűben harmat gyöngyei: ébred és

szökik a forrás; ejti szelíd fejét

a lenge nyír, és tündökölve

zizeg a lombja; s amott a szürke

felhők körül már lángkoszorú remeg,

hirdetve, némán, hogy tör elő a fény;

mint parti hullám, úgy özönlik

mind magasabbra a szent gomolygás.

Jöjj hát, ó, Nappal, jöjj, te arany, s ne szállj,

ne törj túl gyorsan fel a zenitre, mert

bátrabban és bizakodóbban

mer szemem a mosolyodba nézni,

amíg szépséged ifjú tekintete

még nem túl büszke, még nem oly isteni;

vihetnél, persze, égi vándor

engemet is...! - De te csak nevetsz a

víg vakmerőn, ki társnak ajánlkozik;

áldd meg hát inkább kegyesen a mai

nap földi művét, és ragyogd be,

amin a sors visz, a csendes ösvényt!

(Ford.: Szabó Lőrinc) 

Ady Endre: Éjimádó

I.

Leplét bár váltva öltse, vesse:

Az én világom nincs már messze.

Az én világom el fog jönni:

Hajnaltalan csodás világ lesz.

Az éj sohasem fog elköszönni...

Egére nem lesz csillag hintve,

Én leszek minden gyöngye, kincse.

Én leszek célja, üdve, átka

És mégis ez lesz legjobb, legszebb:

Minden világoknak világa...

Akkor már nem lesz semmi múltam,

Feltámadok, bár el se múltam.

Reménykedem, bár mit se várok,

Elzúghatnak mögöttem békén

A többi napderűs világok...

Nem törtetek célra, titokra,

Nem lesz szükségem asszonyokra,

Nem keresem, aki megértett,

Én leszek a szent különélet.

A hazug fények megvetője,

A nagy sötétség, szent sötétség

Tapadó, bárgyú szeretője.

Köröttem nem lesz semmi kétség,

Csak nagy sötétség, szent sötétség...

...Az éjszakában állva, fázva

Várlak szerelmetes világom,

Minden világoknak világa...

II.

...Fényt ad színt a darabka kőnek,

Fényt ad színt minden agyvelőnek.

A fény teremtett, fény teremt

Fejet zsibbasztó végtelent

S egyetlenegy kis, balga órát,

Amelyben nyíló tubarózsák

Vad illatába olvadunk...

A fénytől élünk, s fény vagyunk...

...Hejh, temető! Valamikor még

Nap volt a lelkem, fény az álma

S íme, most a nagy világosság

Kerget belé az éjszakába...

...Légy áldott, legvalóbb legenda

S a szent fény, mely most visszahoz:

Az...az! A sötét volt az első,

Fényt sohse látott szent kaosz.

A nincs volt az első igazság,

Önmagátszülte szent erény,

A tagadás az első isten

S első hazugság volt a fény.

Színben pompázik, hazug álmok,

Gyötrődő gondok gondozója,

Hogy káprázón agyamba szállott:

Elkárhozás volt az az óra...

Azóta nincs már semmi új fény.

Nem érzek semmi meleget,

Sóvárgom a nagy éjszakába

Várom a barna felleget,

Múltát a színnek, fénynek, vágynak,

Borultát a nagy éjszakának...

III.

Hullj, hullj az asztalomra,

Nyárnak hulló virága,

Vadgesztenyék virága...

Ott a bokroknak alján

Csiklandott lány kacaja,

Párzó, bújkáló vágy

Gyalázza meg az estét.

Az édes nyári estét...

Majd lesz az est még sötétebb,

Lehull a nyár virága,

A gesztenyék virága.

Köd fekszi meg a bokrot,

Hideg lesz majd az este

S elmúlnak a szerelmek...

Hullj, hullj az asztalomra:

Szeretem a virágot.

Ilyen szép nyári estén

Nagy oktondin kiporzik

S lehull az asztalomra...

Az a ficánkoló lány,

Ott a bokroknak alján,

Fázódva jár a ködbe'.

Ha jön a sötétebb este

S elmúlnak a szerelmek...

Nem hull majd asztalomra

Vadgesztenyék virága

S az őszi csöndes esten

Én maradok meg itt csak...

Belegázolok a ködbe,

Átgázolom a bokrot,

A száraz, árva bokrot

S bekiáltom a csöndbe,

Az édes , szörnyű csöndbe:

Elmúltak a virágok,

Elmúltak a leányok:

Én itt vagyok, maradtam

És úr vagyok a csönden.