Elrepültek a cinegepajtások a városba.
Nem tudta meg mondani senki, még az Öreg Veréb sem, ki lehet a láthatatlan haramia, akitől se éjjel, se nappal nincs biztonságban se kicsi, se nagy.
- Itt ne féljetek - nyugtatta őket az Öreg Veréb. - Itt a városban nem kell tartani semmiféle láthatatlan ellenségtől. Még ha ide merészkedne is, lelövik az emberek. Maradjatok itt velünk. Megkezdődött már az új hónap, az esztendő farkacskája vége.
Decembernek hívják. Itt a tél. Ínséges és veszedelmes most az élet a mezőn, a folyón, az erdőben.
De az emberek között mindig jut nekünk, apró madaraknak, menedék is, élelem is.
Picinyke persze örömmel ráállott, lelkére beszélt Cicellének is: telepedjenek le a városban.
Cicelle eleinte húzódozott, berzenkedett, hetykén kiabálta:
- Minek? Minek? Nem félek én senkitől! Senkitől! Elbánok a Láthatatlannal is!
Azt mondta Picinyke:
- Nem is azért mintha félnél. De nemsokára itt az új esztendő. Nemsokára újra ki-ki tekint a nap, mindenki örül neki. És itt, a városban senki se tudja énekkel köszönteni. A verebek csak csiripelni tudnak, a varjak csak károgni, a csókák csikogni. Tavaly én énekeltem itt az első kis tavaszi éneket a napnak. Most te is énekelsz neki.
Ez más beszéd volt. Tetszett Cicellének.
- Így igen! Igaz! Maradok, itt, itt! Énekelni, azt tudok. Erős a hangom, szépen zeng, hallja majd az egész város.
Elindultak lakást keresni. Nem volt könnyű.
A város nem erdő: itt télen is foglalt minden odú, seregélydúc, fészek, még a falrepedések, eresz alatti zugok is. Abban az ereszalji verébfészekben, ahonnan tavaly az újévi fenyőfát leste meg Picinyke, most egy fiatal verébcsalád lakott.
Megint az Öreg Veréb segített Picinykén. Azt mondta neki:
- Röpüljetek el ahhoz a házhoz, ni, ahhoz a piros tetős házikóhoz. Láttam ott egy kislányt, vésővel babrált egy fatuskón. Nézzétek meg: hátha cinkeodút faragcsál.
Elsuhant nyomban Picinyke meg Cicelle a piros tetős házikóhoz. Mit gondoltok, kit láttak a kertjében? Azt a félelmetes, szakállas vadászt, aki majdnem agyonlőtte Cicellét.
A vadász éppen fölkapaszkodott egy fára. Kalapács, szög meg egy faragott faodú volt a kezében. Hozzáillesztette az odút a fatörzshöz, és lekiáltott:
- Jó lesz itt?
Lentről Masenyka felelt neki:
- Jó, éppen jó!
És a szakállas vadász erősen odaszögezte az odút a fatörzshöz, aztán lemászott a fáról.
Picinyke meg Cicele mindjárt bekukkantott az odúba. Megállapították, hogy soha életükben nem láttak még kényelmesebb lakást. Masenyka jókora üreget fúrt a fatuskóba, ki is bélelte puha meleg tollal, pihével meg gyapjúval. Észrevétlenül repült el a hónap. Senki nem háborgatta a cinkéket, élhettek kedvükre. Masenyka reggelente megterített nekik ágra szögezett asztalkájukon.
Újév táján még egy fontos esemény történt, az utolsó eseménye. Masenyka apja, aki néha elment a városból vadászni, egy különös madarat hozott haza. Össze futottak csudájára a szomszédok.
Hófehér tollú, hatalmas bagoly volt, olyan fehér, hogy mikor a vadász ledobta a hóra, alig lehetett meglátni.
- Ez a mi gonosz téli vendégünk- magyarázta a vadász Masenykának meg a szomszédoknak -, a sarki bagoly. Éjjel nappal egyformán jól lát, és nem menekül karmai közül se egér, se fogoly, se nyúl, de még a mókus se a fán. Nesztelenül repül, és szinte láthatatlanul. Nézzétek csak, észre se vennénk a havon!
Picinyke meg Cicele persze egy szót sem értett a szakállas vadász magyarázatából. Mégis tudták mind a ketten, kit ölt meg a vadász. Cicelle elkiáltotta magát:
- Itt a Láthatatlan! Itt! Itt! - És a tetőkről fákról nyomban odagyűltek a városi verebek, varjak, csókák, megbámulni a szörnyeteget.
Estére fenyőfát díszítettek Masenykáék, a fenyőfa körül gyerekek ugrándoztak, zsivajogtak, de a cinegék cseppet sem haragudtak érte. Most már tudták, hogy a gyertyákkal, játékokkal feldíszített fenyő az újévet hozza e nekik, az új esztendő pedig visszaadja majd a fényt, meleget, a vidám élet sokféle örömét.
(Fordította: Rab Zsuzsa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése