Fűben harmat gyöngyei: ébred és
szökik a forrás; ejti szelíd fejét
a lenge nyír, és tündökölve
zizeg a lombja; s amott a szürke
felhők körül már lángkoszorú remeg,
hirdetve, némán, hogy tör elő a fény;
mint parti hullám, úgy özönlik
mind magasabbra a szent gomolygás.
Jöjj hát, ó, Nappal, jöjj, te arany, s ne szállj,
ne törj túl gyorsan fel a zenitre, mert
bátrabban és bizakodóbban
mer szemem a mosolyodba nézni,
amíg szépséged ifjú tekintete
még nem túl büszke, még nem oly isteni;
vihetnél, persze, égi vándor
engemet is...! - De te csak nevetsz a
víg vakmerőn, ki társnak ajánlkozik;
áldd meg hát inkább kegyesen a mai
nap földi művét, és ragyogd be,
amin a sors visz, a csendes ösvényt!
(Ford.: Szabó Lőrinc)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése