Az éj esős, viharzó,
az ég csillagtalan:
zúgó fák közt az erdőt
járom némán s magam.
Fény tűz ki a messzi, magányos
vadászlak ablakán:
csak oda ne most, a világ ott
éppen elég pogány!
Bőrkarszékében hátra
dől a vak nagymama,
szobormerev és ijesztő,
s nincs egyetlen szava.
Fel-alá dühöng az erdész
káromkodó fia,
flintáját vágja a falhoz
s csak úgy zeng gúnykacaja.
A szép lány fon: a len omló
könnyétől harmatos:
apjuk kutyája szükölve
simul a lábaihoz.
(Ford: Szabó Lőrinc)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése