Ha csiklandozna szerelem csípése,
mihaszna lány csavarná el fejem,
háncsból kikelne, hántaná a héjt,
és mint kisborjú piros érintése,
fakasztana tüdőmből nevetést:
almát, vízözönt nem félnék sosem
s tavaszi pörsenést.
Fiú lesz, vagy lány? eldöntik a sejtek,
míg hús szilvája hull, akár a láng.
Ha sarjadzó haj bizsergetni kezd,
ha szárnyaló csontok barlangból keltek
s baba-comb közt emberi viszketeg:
nem rémíthetne a bitó, a bárd
s harci pálca-kereszt.
Fiú lesz vagy lány? eldönti a kéz majd,
mely zöld lányt, párostól, a falra fest.
Ha belém-furakodna szerelem,
ha majd piszkáló pimasz kölyök-éh hajt,
hevet gyújtva ernyedt idegeken:
nem félnék ördögöktől, szomjú test,
se tőled, sírverem.
Ha csiklandozna szerelem csípése,
melytől nem simul ki a ránc soha,
se beteg vénség fürtje a fejen:
az idő, a kár, a szomj szűzi fészke
legyeknek hagynának vaj-hidegen,
szennyes tajtéktenger megfojtana
lábadnál, kedvesem.
Félig enyém, félig az ördögé
e világ, nő-mákonytól részegen,
villás némber-szem bimbóján köröz.
Vén csánk veleje, mint a magamé,
a tenger minden heringje büdös;
ülök s a kukacot nézegetem,
mely rág körmöm mögött.
Csak ez csiklandoz, ez az egy csípés.
Alfelén hintái a bütykös majom,
vérhomály s dajkáló pólyák alatt
nem éri el a kacaj éjfelét,
akkor sem, hogyha szépségre akad
anyán, lányon, s hágy horzsoló úton
hat apró lábnyomot.
Mi hát e csípés? a halál csípése?
Csókban a bogáncs: a szád, kedvesem?
Kereszten nőttünk, tövissel, a fán?
Holttestnél csúfabb a halál beszéde,
hajad beszédes sebeimre száll.
Ha e csípés ér: az ember legyen
az én metaforám.
(Weöres Sándor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése