Eső
mely rideg cseppenként mossa le poros lelkemet
Szél
mely odaszárítja tenyeredre elcseppent véremet
Vihar
mely felkavarja a ráhullt avar alatt a sarat
Szélcsend
mely elnémítja a még bennem ordító vadat
Fekete felleg
mely beborít, s fenyeget fojtogatva
Kibújó napfény
mely a sötét rengetegben az ösvényt mutatja
Ködös reggel
Mely csontomig hatolva hidegen borogat
Harmatos hajnal
mely hűvös ujjaival csitítja lázas homlokomat
Én állok védtelen a szabadban, mint az ifjú fa
Hisz lelkével tárulkozik ki egy költő minden sora
Minden leírt szavam édes gyermekem
Mint a fa s a hajtása, együtt lélegzik velem.
S eljő majd az idő,
mikor a gúnyos szó nem lesz számomra más,
Mint egy gonosz vihar,
Melyre a válasz már csak csendes lombsuhogás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése