Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

a színektől, ha szürke por belepte,

a csöndtől, mikor hang zavarta fel,

a hangtól, mikor csendbe halkul el.

Minden szótól, amit kimond a szánk,

minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

minden sebtől, mely fájt és égetett,

minden képtől, mely belénk mélyedett.

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

a lángjainktól, mik lassan kihűltek,

a tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

a kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,

elfut a perc, az örök Idő várja,

lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

hidegen hagy az elhagyott táj,

hogy eltemettük: róla nem tudunk.

és mégis mondom néktek:

valamitől mi mindig búcsúzunk.

Kányádi Sándor: Ballag már

Ballag már az esztendő

vissza-visszanézve,

nyomában az öccse jő

vígan fütyörészve.

Beéri az öreget,

s válláról a terhet

legényesen leveszi,

pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul,

s mikor éjfél eljő,

férfiasan kezet fog

múlttal a jövendő.

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se

különösebben nagy dolgot.

Mindenki, amennyire tud,

legyen boldog,

érje el, ki mit szeretne,

s ha elérte, többre vágyjon,

s megint többre.

Tiszta szívből ezt kívánom!

Szaporodjon ez az ország

emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,

s ki honnan jött,

soha-soha ne feledje.

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,

vissza nem fognak a kátyúk…

A többit majd apródonként

megcsináljuk.

Végül pedig azt kívánom,

legyen béke,

gyönyörködjünk még sokáig

a lehulló hópihékbe’!

Hepp Béla: Az vagy…

Nézlek. Kinn a csend alá szalad az est,

úgy remeg a fény az ablakon, ahogy

ujj varázsol húrra könnyű dallamot.

Régi sor kel dalra így: kenyér, s a test.

Ős szonett, „Az vagy nekem...”, bíborba fest

ágyamon egy csöppnyi láng, és hallgatod

ezt a sort, az vagy nekem... és az vagyok,

mondanám, amit kerestél, hogy szeresd.

Mégis hallgatok, talán a szó se kell,

most a csend, vörösben ingó gyertyafény

pillanatnyi bája köt, nem érdekel

vallomásom, vak sorokba font remény.

Nem tudom, szíved mi módon értem el,

vagy nekem, s maradj örökre az enyém.

Gottfried Keller: Az idő áll

Az idő áll, nem fut tova,

mi vonulunk csak ott,

az idő karavánszeráj,

mi a zarándokok.

Se szín, se forma - alakot

is úgy nyer tőletek:

fel- s letűnéstek színtere,

porladó emberek.

Hajnali fény esőz: a nap

egy harmatcseppben ég:

egy perc is igazgyöngy lehet,

egy század buborék.

Az idő fehér pergamen,

és sose lesz teli,

ki-ki vérével írja, míg

az ár el nem nyeli.

Hozzád, te szépséget szülő,

csodát termő világ,

megírom én is a magam

szerelmes himnuszát!

Boldog vagyok: dús koszorúd

körén kinyílhatok -

hálából zengem fényedet,

forrást nem bolygatok.

Gottfried Keller: Borús idő

Csöndes esős, halk, szürke nap,

és mégis oly világos ott,

ahol a homályon a nap

fehéren, furcsán átragyog.

Csodálatos visszfény libeg

tűnődve hegy és völgy felett:

félig meleg, félig hideg

a természet, sír és nevet.

Kétely s remény virrasztanak

bennem egyformán éberen:

halálvágy s életakarat

ostábláznak a szívemen.

S én, tudatommal, figyelem

a játszmájukat, hogyan áll,

és lelkem készül csöndesen

a sorssal való harcra már.

Nemes Nagy Ágnes: Rózsafa (Parnasszien szonett Szigligeten)

Kimondhatatlan vágyom azt a percet,

amelyben élek. S el nem érhetem.

Idő, idő! szüntelen benne reszket

a gyönyörűség és a félelem.

A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,

egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,

gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,

egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –

hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,

hogy ott száll az egzotikus jelenlét,

a lepke-Föld a létlen űrön át, –

Hogy érem el a nyíló rózsafát?

Mely szökőkútként dobja fel magát,

és elevennek oly szép, mint az emlék ?

Helen Bereg: Betűcseppek

Szavak zenéje, betűk csendje meg-megsimogat.

Életet ad.

Bántás kérgébe dermedt létem tetszhalott volt csak.

Szeretlek.

E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.

Betűcseppben.

Lepottyanva magába issza a haldokló szív.

Eltűnik.

Nem látszik már, mint szomjazó föld porában a víz.

Szerelem melege vágyam ébresztő napsugár,

Zápor után,

Új érzést kelt hornyoktól szabdalt szik talaján.

Szeretlek.

E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.

Betűcseppben.

Elmossa a rég emlékek minden fájó mocskát.

Ott áll tisztán,

Szerelmed szívemnek remény, létemnek megnyugvás.

Őri István: Csók a szélben

Ott álltunk

hajunkat kósza szél borzolta

énfele, tefele, százfele -

Csak öleltük egymást a szélben

ajkadat kerestem s elértem

egyszer, százszor, végtelenszer -

S amikor arcommal arcodhoz értem,

szellőcsókot kaptam

a rohanó szélbe

Baranyi Ferenc: Egyszerű

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -

belepusztolok. Bármi lesz veled:

autó üt el, cserép zuhan le rád,

vagy ravatalod lesz a betegágy -

én utánad halok, nincs más utam.

A sorsomat kezelni egymagam

már túlontúl önállótlan vagyok,

élek, ha élsz - s ha meghalsz, meghalok.

Oly egyszerű ez. Semmi komplikált

nincs abban, hogy csakis harmóniát

fog fel fülem, hangom is puszta csend,

ha nincs másik hang, mellyel összecseng.

Megírták mások már, mi vagy nekem:

lányom, anyám, húgom és kedvesem,

testnek s kenyér, parasztnak a föld,

prófétának ige, mely testet ölt,

te vagy a fény az éjszakában - oly

banális mindez s mégis oly komoly.

Nekem te vagy a velem-futó magam:

kétágú útnak egy iránya van

s ágaink párhuzama oly szoros,

hogy a tekintet szinte összemos.

Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:

mikor magadhoz - hozzám vagy te hű,

magaddal azonos csakis velem

lehetsz mindig már.

Ez a szerelem.

Tornay András: Szerelmesvers

Meg tudnálak szeretni

hátulról is

elég lenne egyetlen

oldalpillantásod meglesni

s végre szabad lehetnék én is

ígéretek nélkül

áldozatok nélkül

szégyen nélkül

Mindketten meghalnánk

s egymásban harmadnapra feltámadnánk

árulások ezüstpénzek

tagadások Júdások és keresztek nélkül

fényt táncolnánk saját sírboltunkba

s e fénynél ha először megpillantanálak

azt sem bánnám...

ha nem lennél szép

Hamvas Béla: Egyszer.Mindig csak egyszer.

Egyszer.

Mindig csak egyszer.

Mindig először,mindig utoljára.

Nem törvényt keresni.

Szabadnak lenni.

Nem alkalmazkodni.

Elhatározni.

Nem megszokás.

A váratlan.

A kaland.

A veszély.

A kockázat.

A bátorság.....

A küszöbön állni.

Folytonos átlépésben lenni.

Élve meghalni,meghalva élni.

Aki ezt elérte,szabad.

És ha szabad,belátja,hogy nem érdemes mást,csak a legtöbbet.

Hajas György: Leszel-e

Leszel-e titkon szeretőm,

Ágyamban, gyűrött lepedőn?

Ágyékod vágyja-e vágyamat,

Leszel-e az, aki befogad?

Leszel-e gyönyörünk rejteke,

Csókjaim, öledbe hívod-e?

Kebleid vágyják-e ajkamat,

Leszel-e hát, aki befogad?

Leszel-e szelíd-vad örömöm,

Magomnak szép kelyhe, gyönyöröm?

Leszel-e ajándék, áldozat,

Leszel-e mondd, aki befogad? 

Talán mi emberek...

Tudod, mintha minden szépet és jót, ránk bíztak volna,

azért bíztak volna ránk, hogy magunknak megőrizzük,

de mintha valamiért nem bírnánk megbirkózni a feladattal,

sorra pusztul el körülünk minden, ami valaha szép, ami jó volt.

olyan minden, mint a frissen hullott hó,ami idővel szürkévé, 

örömet adóból teherré lesz.Talán, mi emberek nem szeretjük azt, 

ami tökéletes, talán félünk az összehasonlítástól,

talán unalmas úgy nekünk,ezért picit mindent beszennyezünk,

mindennel úgy teszünk, mint a tiszta utcával,ahol az első szemét 

vonzza a többit magához, így szűnik minden, ami valaha fehér volt,

így lesz a friss vizű forrásból bizonytalan eredetű pocsolya,így lesz az erdőből, 

a tüdő paradicsomából szemétlerakó,így lesz a tiszta szerelemből 

hazugságokkal beszennyezett,szégyellnivaló.

Szeretjük a szépet, szeretjük a tisztát, az őszintét, az igazat,

csak azért ne legyen annyira tiszta, ne legyen annyira áttetsző,

ne legyen annyira őszinte, ezért picit mindent besározunk.

Finnyásan állunk a szennyes erdő szélén, 

a forrás vizére nem hasonlító pocsolyánál,

az őszinte szerelem kihűlt helyén,

egy hazug szerelem előtt,

többé már nem kérünk belőle, fájó szívvel gondolunk rá,

valaha milyen szép is volt, az időt, az elmúlást hibáztatjuk,

megsiratjuk, és csendben eltemetjük.

(találtam a neten)

Az idő

Legyen egy bankszámlád, ahol minden reggel 86.400 forint kerül a számládra.
Ez nem marad meg a holnapi napra. Minden este lenullázódik, akármennyit is használtál fel a nap folyamán. Hát akkor mit lehet tenni? Természetesen használd fel MINDET!
Mindannyiunknak van egy ilyen bankja. Ez az IDŐ.
Minden reggel 86.400 perccel gazdagabbak vagyunk.
Minden este lenullázódik, elveszik, akármennyit is használtunk fel céljaink eléréséhez. Soha nem marad egyensúlyban. Soha nem lesz több, egy perccel sem.
Minden új nap új számlát nyit nekünk, és minden új este újra felégeti a maradékot. Ha elmulasztod felhasználni az aznapi betéted értékét, elvész. Soha nem kapod vissza. Nem íródik jóvá másnap.
A jelenben kell élned a mai betéted használva.
Befektetni, hogy a lehető legtöbbet tudj vásárolni egészségből, boldogságból és sikerből!
Az óra forog. Csináld ma is a lehető legtöbbet!
Hogy megértsd, mennyit ér EGY ÉV, kérdezd meg a diákot, akinek ismételnie kell.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY HÓNAP, kérdezd meg az anyát, aki koraszülöttet hozott a világra.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY HÉT, kérdezd meg a hetilap szerkesztőjét.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY ÓRA, kérdezd meg a szerelmest, aki a találkozóra vár.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY PERC, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY MÁSODPERC, kérdezd meg az autóst, aki nem tudta elkerülni a balesetet.
Hogy megértsd, mennyit ér EGYTIZED MÁSODPERC, kérdezd meg a sportolót, aki csak ezüstérmet nyert az Olimpián.
Minden pillanat kincs, ami a tiéd. És becsüld meg jobban, mert megoszthatod valakivel, akivel tökéletesen elköltheted.

És emlékezz, hogy az idő senkire sem vár.

A Tegnap történelem.

A Holnap rejtelem.

A Ma ajándék.

Gondolatban

Gondolatban - néha - melléd bújok halkan, 

hogy érezzem a bőröd bársony illatát. 

Simogatom arcod, amíg el nem alszol, 

majd átlépek álmodba és ott szeretlek tovább...

Jules Supervielle: Közel álmodlak-e vagy távol:egy nekem

Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem,

mindig határozott vagy és cáfolhatatlan,

szemem láttára lesz belőled zene, dallam

s már lát a fülem is, épp úgy, mint a szemem.

Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem,

szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap

hallom, amint dobogsz halántékom alatt,

mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.

Lőrinczi L. Anna: Vágyam

Nem akarok más lenni, csak apró fény az éjben.

Álmaidba lopva bújni, forró öleléssel.

Lennék nyelved hegyén édes íz, füledben halk dallam,

bőrödön vad bizsergés, s ajkadon egy sóhaj.

Szemed sarkában kis ránc - ha önfeledten nevetsz.

Pupilládon huncutság - pár kacagó sós csepp.

Nem akarok több lenni, csak oxigén a léthez,

ereidben vörös test, hogy bejárhassam szíved.

Lennék burkán izomsejt, hogy dobbanhassak benned,

nem akarok mást - csak boldoggá szeretni 

Téged.

Szuhanics Albert: Álompillangók

Tenyered közepén 

szerető szív dobog, 

pillangószárny lobog, 

s titkok végtelenje. 

Sorsvonal, planéták, 

ujj alatti szférák, 

öt rózsaszín domb az, 

őrzik, mit kimondhatsz, 

s kis időkeresztek... 

Még kezemben reszket 

forró, puha kezed. 

Friss, lüktető ujjak, 

által elcsitulnak 

keserű bánatom 

mérges tövisei... 

S meg nem rajzolt, esti 

tarka pillangóim 

ott lebegnek egyre, 

tenyeredbe festve... 

Én már nem álmodom 

színes ceruzákkal, 

nem rajzolok tarka 

lepkét tenyeredbe, 

de még ébren őrzi, 

mint egy képregényben, 

álom-pillangóim 

idők végtelenje..

Peggy Carr: Egy kimerült vándor dala

Ha megpihenhetnék

egy éjszakára

ha lehorgonyozhatnám

a mérgemet

és megpihenhetnék

egy éjszakára

elcsitulva

valaki szeme nyugalmában

ha levethetném

kétségeimet

és megpihenhetnék

egy éjszakára

jóllakottan

valaki dalának

otthoni igazával

ha leoldhatnám

a múltamat

és megpihenhetnék

egy éjszakára

valaki értelmének

gyengéd bölcsességétől

illatosan

ha kikapcsolhatnám

az érveimet

és megpihenhetnék

egy éjszakára

melegen

valaki érintésének

szelíd izzásától

ha megpihenhetnék

egy éjszakára

valaki szerelme

óvóhelyén

biztonságban

tudom elég erőm lenne

belépni

meztelenül

a holnapba

Őri István: Álom-ének

Az álmok tengere furcsa szerzet

ott lélek léleknek üzenhet,

s szív vallhat szívnek szerelmet.

Ott minden – mi itt nem – lelhető

ott vagyunk Isten is – világot teremtő.

Az álmok világa furcsa szerzet

az álmokban virág vall virágnak szerelmet

az álmokban, ki’ van, mind angyalok

fejükön fénylő tündér-glória ragyog.

Az álmokban ritkán van szenvedés

s ha fáj is, mit élsz – jön az ébredés.

Az álmokban zöld a fű, és minden vidám

az álmokban mindig süt a nap,

mint szép őszi délután,

amikor Ő jött feléd,

megfogtad szép kezét,

s azt hitted, mindez örök… –

Az álmokban így van mind’ -

a valóban mögöttünk az Élet sündörög.

De sebaj! újra itt az éj,

csukd be szép szemed,

álmodj és remélj!

Őri István: Csend

Ne kérdezz semmit, csak ölelj,

s ha én kérdezek, ne felelj, csak ölelj,

mert most erre van szükségünk.

A hangtalan melegre, a néma üzenetre,

hogy legyünk szeretve

egymás által nagyon,

túl minden határon

az életig, a halálig

a szenvedésig, a boldogságig,

hogy elfeledjük a jelent,

hogy kit te szeretsz,

s kit én is, messze ment.

Életünk elhagyott,

de egymásnak megmaradtunk,

hogy feledjünk, s szeressünk nagyon.

Hát ne kérdezz semmit, csak ölelj.

Gottfried Keller: Téli éj

Szárny se rebbent, megfagyott a csönd,

néma földön villogott a hó,

tiszta volt a csillag sátra fönt

s nem hullámzott, dermedt volt a tó.

Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán

megfagyott a víz a tó felett.

Törzsén felkúszott a hableány

és a zöld moszat közt átlesett.

Fenn a vékony jégen álltam én,

örvénylett a víz vak mélye lenn,

s néztem ott a lányt, lengett felém

szép, fehérlő teste meztelen.

Láttam én, hogy felfelé figyel

és a jéglapot tapintva sír…

arcát már sosem felejtem el,

bennem él, míg el nem rejt a sír.

Radnóti Miklós

William Henry Davies: A tél szépsége

Ugye, szép a tavasz, mikor 

rügy születik s madár dalol?

S ha daluk némul, szép, ugye,

nyáron a méh-, s virág-zene?

És nem szép, ha elmúlt a nyár,

hogy a levél, lehullva már,

cipőnk orránál kavarog,

vagy markunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak;

sétálgatok a fák alatt:

öles hóban áll mindegyik,

odvukban mókus aluszik,

s bármily kicsiny az ág, a gally,

mindent fehér szirom takar.

Köszöntelek, tél! Te szépíted,

nagy virággá te építed

ezt a fát, ötven fekete

karját fehérrel vonva be,

míg a gallyakra millió

kis fehér kesztyűt húz a hó.

David Gascoyne: A kert télen

Az évszak kínjai, jég, zúgó szélvihar

eltisztultak a döngölt gyalogútról,

amelyre szótlan kertészek szórtak hamut.

 Az ég acélos köreit

vihar szaggatta össze;

de itt a kertben nincs már küszködés:

pengéjét földbe temette a tél.

A szélben madártalan gallyakat

tépő sikoly: kristály zene.

Rügy nem született. Vak a tó

meredő kék szeme.

 S nem látja senki

reggel bolyongani a rét

lucskos gyepén az idegent, kinek

kiszáradt könnye, s bordái alatt

vad nap emészti rejtett idejét.

Miriam Van Hee: Tél

Az órák lassan siklanak tovább

itteni életünkön át mert szólani

szinte lehetetlen nevetés

visszhangja se kél kész ragály

itt a csend

Éjszakánk meg azzal telik

hogy vigyázzuk lessük hajnalig

azt mi úgysem jön el utca-zsivajt

álmodunk és gyengéd csevejt

egy híd alatt

Ott kinn a kertet elnyeli a hó

kétely és vágyak különös

keveréke tart meg ezért

nézünk nézünk fehér hajó

ringva a nyílt vizek felé

Hamvas Béla: Barátság

Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között.

Miért csillag a barát?

És miért barát a csillag?

Mert olyan távol van, és mégis bennem él?

Mert az enyém, és mégis elérhetetlen?

Mert az a tér, ahol találkozunk nem emberi, hanem kozmikus?

Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég?

Nem lehet rá válaszolni.

Nem is kell.

De, ha nem is lehet, barátom iránt mindíg azt fogom érezni,

hogy csillag, a világegyetemnek rám ragyogása.

A. A. Milne: János király karácsonya

János király nem volt jó,

Volt görbe dolga sok.

És néha senki sem szólt hozzá,

Így teltek a napok.

És aki látta, nem köszönt, 

Szótlan továbbhaladt,

Csak gőgös pillantása hullt

Jánosra és továbbvonult,

Ő némán állt és elpirult

Koronája alatt.

János király nem volt jó, 

Nem kedvelték, tehát

Nem látogatták, hasztalan 

forralt mindig teát,

s ha eljött a december,

karácsony csillaga,

polcán a sok kis cédulát,

mely boldog ünnepet kívánt,

soha nem írta jóbarát,

csak mindig ő maga.

János király nem volt jó,

S ajándékot, noha

Vágyott reá, nem is kapott

Sok éven át soha.

De karácsonykor mindig,

Míg szépen énekelt

A lantos és jó pénzt kapott,

Ő harisnyával caplatott

A kéményhez, kirakta ott

A félő reménye kelt.

János király nem volt jó,

S így magányosan élt,

Egyedül tervelt levelet,

Míg a tetőre ért.

Leírta és lerakta, így

Kért fájdalmára írt:

"E lap mindenkinek kiált,

szent karácsonyhoz legkívált."

Sarkában nem „János király”-t

Szerényen „Jancsi”-t írt.

„Szeretnék egy kis puskát

és egy kis édességet

és egy kis csokoládét

a szopogatás végett;

a narancsot se bánom,

a diót szeretem,

úgy szeretnék egy zsebkést,

mely vígan szeletel.

És, ó, Karácsony apó, kérlek, hogy kegyesen

Hozz egy igazi nagy piros gumilabdát nekem!”

János király nem volt jó – 

A csatornacsövön

Szobájába csúszott megint,

És várta, hogy mi jön.

És egész éjjel ott feküdt,

Félt és remélt bután.

"No, azt hiszem, ő járhat ott"

(a homloka is izzadott)

"biztos ajándékot hozott

sok hosszú év után."

"Jaj, felejtsd el a puskát,

felejtsd az édességet,

és csokoládé sem kell

a szopogatás végett,

a diót, a narancsot

már nem is szeretem,

és van már egy zsebkésem,

mely majdnem szeletel.

De, ó, Karácsony Apó, kérlek, hogy kegyesen

Hozz egy igazi nagy piros gumilabdát nekem!"

János király nem volt jó -

Karácsony reggel

Eljött vidáman s számtalan

Szép ajándék vele.

A harisnyákban játékok,

Sok-sok kiváncsi szem

Mindenre boldogan tekint,

János mogorván mondja: "Mint

Sejtettem, úgy történt, úgy történt megint:

Számomra semmi sem."

"Szerettem volna puskát

és egy kis édességet

és egy kis csokoládét

a szopogatás végett;

kértem diót, narancsot,

mert nagyon szeretem,

és minthogy nincs zsebkésem,

hát nem is szeletelt.

És, ó, Karácsony Apó nem hozott kegyesen

Egy igazi nagy piros gumilabdát nekem!"

János király kinézett

Durcásan ablakán:

Lent nagyvidáman játszott

Sok fiú s kisleány.

Mind irigyelte őket,

Állt rendületlenül?

S hát, íme, pirosan beszáll

Egy jó nagy labda, a király

Fején pördül, de meg nem áll,

S az ágyára repül.

És, ó, Karácsony Apó,

Háláját rebegi,

Mert hoztál egy nagy

Igazi

Gumilabdát

Neki!

Dsida Jenő: Itt van a szép karácsony

Itt van a szép, víg karácsony,

Élünk dión, friss kalácson:

mennyi finom csemege!

Kicsi szíved remeg-e?

Karácsonyfa minden ága

csillog-villog: csupa drága,

szép mennyei üzenet:

Kis Jézuska született.

Jó gyermekek mind örülnek,

kályha mellett körben ülnek,

aranymese, áhítat

minden szívet átitat.

Pásztorjátszók be-bejönnek

és kántálva ráköszönnek

a családra. Fura nép,

de énekük csudaszép.

Tiszta öröm tüze átég

a szemeken, a harangjáték

szól, éjféli üzenet:

Kis Jézuska született!

Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,

S amit az élet vágott,

Beheggesztem a sebet a szívemben,

És hiszek újra égi szeretetben,

Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet

Hallok, szomorún nézek,

A kis Jézuska itt van a közelben,

Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,

S ne csak így decemberben.

Áprily Lajos: Karácsony-est

Angyal zenéje, gyertyafény – 

kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást, 

csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen? 

Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult? 

Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? – 

kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között, 

karácsonyi koldus-kezem. 

Kosztolányi Dezső: Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,

a kályha zúg, a hóesés sűrű;

a lámpafény aranylik a kalácson,

a kocka pörög, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek

a percet édes szóval ütni el,

amíg a tél a megfagyott mezőket

karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba

ezüst tükörből bókol a rakott fa,

a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…

Csak a havas pusztán a néma csöndbe

sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.