2013. december 31., kedd

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
a színektől, ha szürke por belepte,
a csöndtől, mikor hang zavarta fel,
a hangtól, mikor csendbe halkul el.
Minden szótól, amit kimond a szánk,
minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
minden sebtől, mely fájt és égetett,
minden képtől, mely belénk mélyedett.
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
a lángjainktól, mik lassan kihűltek,
a tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
a kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
elfut a perc, az örök Idő várja,
lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
hidegen hagy az elhagyott táj,
hogy eltemettük: róla nem tudunk.
és mégis mondom néktek:
valamitől mi mindig búcsúzunk.

Kányádi Sándor: Ballag már


Ballag már az esztendő
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő
vígan fütyörészve.
Beéri az öreget,
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.
Lépegetnek szótlanul,
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
múlttal a jövendő.

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén


Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog,
érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre.
Tiszta szívből ezt kívánom!
Szaporodjon ez az ország
emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött,
soha-soha ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke,
gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

2013. december 30., hétfő

Hepp Béla: Az vagy…



Nézlek. Kinn a csend alá szalad az est,
úgy remeg a fény az ablakon, ahogy
ujj varázsol húrra könnyű dallamot.
Régi sor kel dalra így: kenyér, s a test.

Ős szonett, „Az vagy nekem...”, bíborba fest
ágyamon egy csöppnyi láng, és hallgatod
ezt a sort, az vagy nekem... és az vagyok,
mondanám, amit kerestél, hogy szeresd.

Mégis hallgatok, talán a szó se kell,
most a csend, vörösben ingó gyertyafény
pillanatnyi bája köt, nem érdekel
vallomásom, vak sorokba font remény.

Nem tudom, szíved mi módon értem el,
vagy nekem, s maradj örökre az enyém.

Gottfried Keller: Az idő áll

Az idő áll, nem fut tova,
mi vonulunk csak ott,
az idő karavánszeráj,
mi a zarándokok.

Se szín, se forma - alakot
is úgy nyer tőletek:
fel- s letűnéstek színtere,
porladó emberek.

Hajnali fény esőz: a nap
egy harmatcseppben ég:
egy perc is igazgyöngy lehet,
egy század buborék.

Az idő fehér pergamen,
és sose lesz teli,
ki-ki vérével írja, míg
az ár el nem nyeli.

Hozzád, te szépséget szülő,
csodát termő világ,
megírom én is a magam
szerelmes himnuszát!

Boldog vagyok: dús koszorúd
körén kinyílhatok -
hálából zengem fényedet,
forrást nem bolygatok.

Gottfried Keller: Borús idő


Csöndes esős, halk, szürke nap,
és mégis oly világos ott,
ahol a homályon a nap
fehéren, furcsán átragyog.

Csodálatos visszfény libeg
tűnődve hegy és völgy felett:
félig meleg, félig hideg
a természet, sír és nevet.

Kétely s remény virrasztanak
bennem egyformán éberen:
halálvágy s életakarat
ostábláznak a szívemen.

S én, tudatommal, figyelem
a játszmájukat, hogyan áll,
és lelkem készül csöndesen
a sorssal való harcra már.

Nemes Nagy Ágnes: Rózsafa (Parnasszien szonett Szigligeten)

Kimondhatatlan vágyom azt a percet,
amelyben élek. S el nem érhetem.
Idő, idő! szüntelen benne reszket
a gyönyörűség és a félelem.

A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,
egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,
gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,
egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –

hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,
hogy ott száll az egzotikus jelenlét,
a lepke-Föld a létlen űrön át, –

Hogy érem el a nyíló rózsafát?
Mely szökőkútként dobja fel magát,
és elevennek oly szép, mint az emlék ?

Helen Bereg: Betűcseppek


Szavak zenéje, betűk csendje meg-megsimogat.
Életet ad.
Bántás kérgébe dermedt létem tetszhalott volt csak.
Szeretlek.
E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.
Betűcseppben.
Lepottyanva magába issza a haldokló szív.
Eltűnik.
Nem látszik már, mint szomjazó föld porában a víz.

Szerelem melege vágyam ébresztő napsugár,
Zápor után,
Új érzést kelt hornyoktól szabdalt szik talaján.
Szeretlek.
E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.
Betűcseppben.
Elmossa a rég emlékek minden fájó mocskát.
Ott áll tisztán,
Szerelmed szívemnek remény, létemnek megnyugvás.

Őri István: Csók a szélben

Ott álltunk
hajunkat kósza szél borzolta
énfele, tefele, százfele -

Csak öleltük egymást a szélben
ajkadat kerestem s elértem
egyszer, százszor, végtelenszer -

S amikor arcommal arcodhoz értem,
szellőcsókot kaptam
a rohanó szélbe

Baranyi Ferenc: Egyszerű

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -
belepusztolok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy -
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz - s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek s kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában - oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz - hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.

Tornay András: Szerelmesvers

Meg tudnálak szeretni
hátulról is
elég lenne egyetlen
oldalpillantásod meglesni
s végre szabad lehetnék én is
ígéretek nélkül
áldozatok nélkül
szégyen nélkül

Mindketten meghalnánk
s egymásban harmadnapra feltámadnánk
árulások ezüstpénzek
tagadások Júdások és keresztek nélkül

fényt táncolnánk saját sírboltunkba

s e fénynél ha először megpillantanálak
azt sem bánnám...
ha nem lennél szép

2013. december 29., vasárnap

Hamvas Béla: Egyszer.Mindig csak egyszer.

Egyszer.
Mindig csak egyszer.
Mindig először,mindig utoljára.
Nem törvényt keresni.
Szabadnak lenni.
Nem alkalmazkodni.
Elhatározni.
Nem megszokás.
A váratlan.
A kaland.
A veszély.
A kockázat.
A bátorság.....
A küszöbön állni.
Folytonos átlépésben lenni.
Élve meghalni,meghalva élni.
Aki ezt elérte,szabad.
És ha szabad,belátja,hogy nem érdemes mást,csak a legtöbbet.

Hajas György: Leszel-e

Leszel-e titkon szeretőm,
Ágyamban, gyűrött lepedőn?
Ágyékod vágyja-e vágyamat,
Leszel-e az, aki befogad?

Leszel-e gyönyörünk rejteke,
Csókjaim, öledbe hívod-e?
Kebleid vágyják-e ajkamat,
Leszel-e hát, aki befogad?

Leszel-e szelíd-vad örömöm,
Magomnak szép kelyhe, gyönyöröm?
Leszel-e ajándék, áldozat,
Leszel-e mondd, aki befogad? 

Talán mi emberek...


Tudod, mintha minden szépet és jót, ránk bíztak volna,
azért bíztak volna ránk, hogy magunknak megőrizzük,
de mintha valamiért nem bírnánk megbirkózni a feladattal,
sorra pusztul el körülünk minden, ami valaha szép, ami jó volt.
olyan minden, mint a frissen hullott hó,ami idővel szürkévé, 
örömet adóból teherré lesz.Talán, mi emberek nem szeretjük azt, 
ami tökéletes, talán félünk az összehasonlítástól,
talán unalmas úgy nekünk,ezért picit mindent beszennyezünk,
mindennel úgy teszünk, mint a tiszta utcával,ahol az első szemét 
vonzza a többit magához, így szűnik minden, ami valaha fehér volt,
így lesz a friss vizű forrásból bizonytalan eredetű pocsolya,így lesz az erdőből, 
a tüdő paradicsomából szemétlerakó,így lesz a tiszta szerelemből 
hazugságokkal beszennyezett,szégyellnivaló.
Szeretjük a szépet, szeretjük a tisztát, az őszintét, az igazat,
csak azért ne legyen annyira tiszta, ne legyen annyira áttetsző,
ne legyen annyira őszinte, ezért picit mindent besározunk.
Finnyásan állunk a szennyes erdő szélén, 
a forrás vizére nem hasonlító pocsolyánál,
az őszinte szerelem kihűlt helyén,
egy hazug szerelem előtt,
többé már nem kérünk belőle, fájó szívvel gondolunk rá,
valaha milyen szép is volt, az időt, az elmúlást hibáztatjuk,
megsiratjuk, és csendben eltemetjük.

(találtam a neten)

2013. december 28., szombat

Az idő

Legyen egy bankszámlád, ahol minden reggel 86.400 forint kerül a számládra.
Ez nem marad meg a holnapi napra. Minden este lenullázódik, akármennyit is használtál fel a nap folyamán. Hát akkor mit lehet tenni? Természetesen használd fel MINDET!
Mindannyiunknak van egy ilyen bankja. Ez az IDŐ.
Minden reggel 86.400 perccel gazdagabbak vagyunk.
Minden este lenullázódik, elveszik, akármennyit is használtunk fel céljaink eléréséhez. Soha nem marad egyensúlyban. Soha nem lesz több, egy perccel sem.
Minden új nap új számlát nyit nekünk, és minden új este újra felégeti a maradékot. Ha elmulasztod felhasználni az aznapi betéted értékét, elvész. Soha nem kapod vissza. Nem íródik jóvá másnap.
A jelenben kell élned a mai betéted használva.
Befektetni, hogy a lehető legtöbbet tudj vásárolni egészségből, boldogságból és sikerből!
Az óra forog. Csináld ma is a lehető legtöbbet!
Hogy megértsd, mennyit ér EGY ÉV, kérdezd meg a diákot, akinek ismételnie kell.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY HÓNAP, kérdezd meg az anyát, aki koraszülöttet hozott a világra.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY HÉT, kérdezd meg a hetilap szerkesztőjét.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY ÓRA, kérdezd meg a szerelmest, aki a találkozóra vár.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY PERC, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY MÁSODPERC, kérdezd meg az autóst, aki nem tudta elkerülni a balesetet.
Hogy megértsd, mennyit ér EGYTIZED MÁSODPERC, kérdezd meg a sportolót, aki csak ezüstérmet nyert az Olimpián.
Minden pillanat kincs, ami a tiéd. És becsüld meg jobban, mert megoszthatod valakivel, akivel tökéletesen elköltheted.
És emlékezz, hogy az idő senkire sem vár.

A Tegnap történelem.

A Holnap rejtelem.

A Ma ajándék.

Gondolatban


Gondolatban - néha - melléd bújok halkan, 
hogy érezzem a bőröd bársony illatát. 
Simogatom arcod, amíg el nem alszol, 
majd átlépek álmodba és ott szeretlek tovább...

Jules Supervielle: Közel álmodlak-e vagy távol:egy nekem

Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem,
mindig határozott vagy és cáfolhatatlan,
szemem láttára lesz belőled zene, dallam
s már lát a fülem is, épp úgy, mint a szemem.

Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem,
szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap
hallom, amint dobogsz halántékom alatt,
mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.

2013. december 27., péntek

Lőrinczi L. Anna: Vágyam

Nem akarok más lenni, csak apró fény az éjben.
Álmaidba lopva bújni, forró öleléssel.
Lennék nyelved hegyén édes íz, füledben halk dallam,
bőrödön vad bizsergés, s ajkadon egy sóhaj.
Szemed sarkában kis ránc - ha önfeledten nevetsz.
Pupilládon huncutság - pár kacagó sós csepp.
Nem akarok több lenni, csak oxigén a léthez,
ereidben vörös test, hogy bejárhassam szíved.
Lennék burkán izomsejt, hogy dobbanhassak benned,
nem akarok mást - csak boldoggá szeretni 
Téged.

Szuhanics Albert: Álompillangók


Tenyered közepén 
szerető szív dobog, 
pillangószárny lobog, 
s titkok végtelenje. 
Sorsvonal, planéták, 
ujj alatti szférák, 
öt rózsaszín domb az, 
őrzik, mit kimondhatsz, 
s kis időkeresztek... 

Még kezemben reszket 
forró, puha kezed. 
Friss, lüktető ujjak, 
által elcsitulnak 
keserű bánatom 
mérges tövisei... 
S meg nem rajzolt, esti 
tarka pillangóim 
ott lebegnek egyre, 
tenyeredbe festve... 

Én már nem álmodom 
színes ceruzákkal, 
nem rajzolok tarka 
lepkét tenyeredbe, 
de még ébren őrzi, 
mint egy képregényben, 
álom-pillangóim 
idők végtelenje..

2013. december 26., csütörtök

Peggy Carr: Egy kimerült vándor dala


Ha megpihenhetnék
egy éjszakára

ha lehorgonyozhatnám
a mérgemet
és megpihenhetnék
egy éjszakára
elcsitulva
valaki szeme nyugalmában

ha levethetném
kétségeimet
és megpihenhetnék
egy éjszakára
jóllakottan
valaki dalának
otthoni igazával

ha leoldhatnám
a múltamat
és megpihenhetnék
egy éjszakára
valaki értelmének
gyengéd bölcsességétől
illatosan

ha kikapcsolhatnám
az érveimet
és megpihenhetnék
egy éjszakára
melegen
valaki érintésének
szelíd izzásától

ha megpihenhetnék
egy éjszakára
valaki szerelme
óvóhelyén
biztonságban
tudom elég erőm lenne
belépni
meztelenül
a holnapba

Őri István: Álom-ének


Az álmok tengere furcsa szerzet
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden – mi itt nem – lelhető
ott vagyunk Isten is – világot teremtő.
Az álmok világa furcsa szerzet
az álmokban virág vall virágnak szerelmet
az álmokban, ki’ van, mind angyalok
fejükön fénylő tündér-glória ragyog.

Az álmokban ritkán van szenvedés
s ha fáj is, mit élsz – jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök… –

Az álmokban így van mind’ -
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!

Őri István: Csend




Ne kérdezz semmit, csak ölelj,
s ha én kérdezek, ne felelj, csak ölelj,
mert most erre van szükségünk.
A hangtalan melegre, a néma üzenetre,
hogy legyünk szeretve
egymás által nagyon,
túl minden határon
az életig, a halálig
a szenvedésig, a boldogságig,
hogy elfeledjük a jelent,
hogy kit te szeretsz,
s kit én is, messze ment.
Életünk elhagyott,
de egymásnak megmaradtunk,
hogy feledjünk, s szeressünk nagyon.

Hát ne kérdezz semmit, csak ölelj.

2013. december 25., szerda

Gottfried Keller: Téli éj


Szárny se rebbent, megfagyott a csönd,
néma földön villogott a hó,
tiszta volt a csillag sátra fönt
s nem hullámzott, dermedt volt a tó.

Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán
megfagyott a víz a tó felett.
Törzsén felkúszott a hableány
és a zöld moszat közt átlesett.

Fenn a vékony jégen álltam én,
örvénylett a víz vak mélye lenn,
s néztem ott a lányt, lengett felém
szép, fehérlő teste meztelen.

Láttam én, hogy felfelé figyel
és a jéglapot tapintva sír…
arcát már sosem felejtem el,
bennem él, míg el nem rejt a sír.

Radnóti Miklós

William Henry Davies: A tél szépsége


Ugye, szép a tavasz, mikor 
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh-, s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy markunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.


David Gascoyne: A kert télen

Az évszak kínjai, jég, zúgó szélvihar
eltisztultak a döngölt gyalogútról,
amelyre szótlan kertészek szórtak hamut.

 Az ég acélos köreit
vihar szaggatta össze;
de itt a kertben nincs már küszködés:
pengéjét földbe temette a tél.
A szélben madártalan gallyakat
tépő sikoly: kristály zene.
Rügy nem született. Vak a tó
meredő kék szeme.

 S nem látja senki
reggel bolyongani a rét
lucskos gyepén az idegent, kinek
kiszáradt könnye, s bordái alatt
vad nap emészti rejtett idejét.

Miriam Van Hee: Tél


Az órák lassan siklanak tovább
itteni életünkön át mert szólani
szinte lehetetlen nevetés
visszhangja se kél kész ragály
itt a csend

Éjszakánk meg azzal telik
hogy vigyázzuk lessük hajnalig
azt mi úgysem jön el utca-zsivajt
álmodunk és gyengéd csevejt
egy híd alatt

Ott kinn a kertet elnyeli a hó
kétely és vágyak különös
keveréke tart meg ezért
nézünk nézünk fehér hajó
ringva a nyílt vizek felé

2013. december 24., kedd

Hamvas Béla: Barátság



Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között.
Miért csillag a barát?
És miért barát a csillag?
Mert olyan távol van, és mégis bennem él?
Mert az enyém, és mégis elérhetetlen?
Mert az a tér, ahol találkozunk nem emberi, hanem kozmikus?
Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég?
Nem lehet rá válaszolni.
Nem is kell.
De, ha nem is lehet, barátom iránt mindíg azt fogom érezni,
hogy csillag, a világegyetemnek rám ragyogása.

A. A. Milne: János király karácsonya


János király nem volt jó,
Volt görbe dolga sok.
És néha senki sem szólt hozzá,
Így teltek a napok.
És aki látta, nem köszönt, 
Szótlan továbbhaladt,
Csak gőgös pillantása hullt
Jánosra és továbbvonult,
Ő némán állt és elpirult
Koronája alatt.

János király nem volt jó, 
Nem kedvelték, tehát
Nem látogatták, hasztalan 
forralt mindig teát,
s ha eljött a december,
karácsony csillaga,
polcán a sok kis cédulát,
mely boldog ünnepet kívánt,
soha nem írta jóbarát,
csak mindig ő maga.

János király nem volt jó,
S ajándékot, noha
Vágyott reá, nem is kapott
Sok éven át soha.
De karácsonykor mindig,
Míg szépen énekelt
A lantos és jó pénzt kapott,
Ő harisnyával caplatott
A kéményhez, kirakta ott
A félő reménye kelt.

János király nem volt jó,
S így magányosan élt,
Egyedül tervelt levelet,
Míg a tetőre ért.
Leírta és lerakta, így
Kért fájdalmára írt:
"E lap mindenkinek kiált,
szent karácsonyhoz legkívált."
Sarkában nem „János király”-t
Szerényen „Jancsi”-t írt.

„Szeretnék egy kis puskát
és egy kis édességet
és egy kis csokoládét
a szopogatás végett;
a narancsot se bánom,
a diót szeretem,
úgy szeretnék egy zsebkést,
mely vígan szeletel.
És, ó, Karácsony apó, kérlek, hogy kegyesen
Hozz egy igazi nagy piros gumilabdát nekem!”

János király nem volt jó – 
A csatornacsövön
Szobájába csúszott megint,
És várta, hogy mi jön.
És egész éjjel ott feküdt,
Félt és remélt bután.
"No, azt hiszem, ő járhat ott"
(a homloka is izzadott)
"biztos ajándékot hozott
sok hosszú év után."

"Jaj, felejtsd el a puskát,
felejtsd az édességet,
és csokoládé sem kell
a szopogatás végett,
a diót, a narancsot
már nem is szeretem,
és van már egy zsebkésem,
mely majdnem szeletel.
De, ó, Karácsony Apó, kérlek, hogy kegyesen
Hozz egy igazi nagy piros gumilabdát nekem!"

János király nem volt jó -
Karácsony reggel
Eljött vidáman s számtalan
Szép ajándék vele.
A harisnyákban játékok,
Sok-sok kiváncsi szem
Mindenre boldogan tekint,
János mogorván mondja: "Mint
Sejtettem, úgy történt, úgy történt megint:
Számomra semmi sem."

"Szerettem volna puskát
és egy kis édességet
és egy kis csokoládét
a szopogatás végett;
kértem diót, narancsot,
mert nagyon szeretem,
és minthogy nincs zsebkésem,
hát nem is szeletelt.
És, ó, Karácsony Apó nem hozott kegyesen
Egy igazi nagy piros gumilabdát nekem!"

János király kinézett
Durcásan ablakán:
Lent nagyvidáman játszott
Sok fiú s kisleány.
Mind irigyelte őket,
Állt rendületlenül?
S hát, íme, pirosan beszáll
Egy jó nagy labda, a király
Fején pördül, de meg nem áll,
S az ágyára repül.

És, ó, Karácsony Apó,
Háláját rebegi,
Mert hoztál egy nagy
Igazi
Gumilabdát
Neki!



Dsida Jenő: Itt van a szép karácsony



Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi finom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?
Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.
Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhítat
minden szívet átitat.
Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.
Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!

Juhász Gyula: Karácsony felé



Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Áprily Lajos: Karácsony-est



Angyal zenéje, gyertyafény – 
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást, 
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen? 
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult? 
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? – 
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között, 
karácsonyi koldus-kezem. 

Kosztolányi Dezső: Karácsony




Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörög, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.