Így kellett volna: meg-megállni,
virágaidat megcsodálni.
Kezed többször kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni.
Súlytalan szívvel útra kelni,
erdőn madarakat figyelni.
Patakos réteken derülni,
sárkányok útját kikerülni.
A vadméhekkel kóborolni,
s dalolni, mindig csak dalolni...
Jaj, örömet ritkán fogantam,
ágyásaidon átrohantam.
Életednek vihara voltam,
íriszeidet eltiportam.
Játékaidat összetörtem,
dal-csecsemőimet megöltem.
Fekete gondok közt tanyáztam,
feltört kezemmel kutat ástam.
A sárkányokkal viaskodtam,
királylányig sosem jutottam.
Ha roskadoztam, vizet adtál,
szelídségeddel megitattál.
S ha te sem tudtál csendet adni,
a fényességes nagykapun
sötéten fogok átrohanni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése