Szárny se rebbent, megfagyott a csönd,
néma földön villogott a hó,
tiszta volt a csillag sátra fönt
s nem hullámzott, dermedt volt a tó.
Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán
megfagyott a víz a tó felett.
Törzsén felkúszott a hableány
és a zöld moszat közt átlesett.
Fenn a vékony jégen álltam én,
örvénylett a víz vak mélye lenn,
s néztem ott a lányt, lengett felém
szép, fehérlő teste meztelen.
Láttam én, hogy felfelé figyel
és a jéglapot tapintva sír…
arcát már sosem felejtem el,
bennem él, míg el nem rejt a sír.
Radnóti Miklós
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése