Tudod, mintha minden szépet és jót, ránk bíztak volna,
azért bíztak volna ránk, hogy magunknak megőrizzük,
de mintha valamiért nem bírnánk megbirkózni a feladattal,
sorra pusztul el körülünk minden, ami valaha szép, ami jó volt.
olyan minden, mint a frissen hullott hó,ami idővel szürkévé,
örömet adóból teherré lesz.Talán, mi emberek nem szeretjük azt,
ami tökéletes, talán félünk az összehasonlítástól,
talán unalmas úgy nekünk,ezért picit mindent beszennyezünk,
mindennel úgy teszünk, mint a tiszta utcával,ahol az első szemét
vonzza a többit magához, így szűnik minden, ami valaha fehér volt,
így lesz a friss vizű forrásból bizonytalan eredetű pocsolya,így lesz az erdőből,
a tüdő paradicsomából szemétlerakó,így lesz a tiszta szerelemből
hazugságokkal beszennyezett,szégyellnivaló.
Szeretjük a szépet, szeretjük a tisztát, az őszintét, az igazat,
csak azért ne legyen annyira tiszta, ne legyen annyira áttetsző,
ne legyen annyira őszinte, ezért picit mindent besározunk.
Finnyásan állunk a szennyes erdő szélén,
a forrás vizére nem hasonlító pocsolyánál,
az őszinte szerelem kihűlt helyén,
egy hazug szerelem előtt,
többé már nem kérünk belőle, fájó szívvel gondolunk rá,
valaha milyen szép is volt, az időt, az elmúlást hibáztatjuk,
megsiratjuk, és csendben eltemetjük.
(találtam a neten)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése