Az évszak kínjai, jég, zúgó szélvihar
eltisztultak a döngölt gyalogútról,
amelyre szótlan kertészek szórtak hamut.
Az ég acélos köreit
vihar szaggatta össze;
de itt a kertben nincs már küszködés:
pengéjét földbe temette a tél.
A szélben madártalan gallyakat
tépő sikoly: kristály zene.
Rügy nem született. Vak a tó
meredő kék szeme.
S nem látja senki
reggel bolyongani a rét
lucskos gyepén az idegent, kinek
kiszáradt könnye, s bordái alatt
vad nap emészti rejtett idejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése