Charles Baudelaire: Borús ég

Úgy rémlik, pára ül borús nézéseden,
titokzatos szemed (kék? szürke? zöld e szem?)
felváltva lesz szelíd, kegyetlen, álmatag,
fakó és lusta ég fényével bágyatag.

Olyan vagy, mint a langy, fehér, fátylas napok,
mikor révült szívünk lágy könnyeket zokog,
s gúnyolják, míg reánk vad, titkos bú remeg,
alvó elménket a túléber idegek.

Gyakran úgy tűnsz elém, mint a szép messziség,
ha ködös évszakok napfényén gyúl az ég,
óh, éppen úgy tüzelsz, mosdózott tájakúl,
melyekre borús ég tompa sugára hull.

Óh, asszony, bús veszély, óh, bűvös őszi ég,
fagyod és zúzmarád majd épp így vonz-e még?
Konok, kemény teled, ha vágyam rája tört,
ad-é majd vasnál és jégnél maróbb gyönyört?

(Tóth Árpád fordítása)