Mesélik, hogy sűrű erdőbe ért
egy vándor, hol csengetyű csalogatta,
csodás virágból font színes füzért,
és ékül barna fürtjeire rakta.
Hogy a világba búsan visszatért,
bámulta a nép, mélyen megriadva:
sok száz évet ment az idő előre,
s nem ismertek a koszorús fejűre.
Nekem te vagy az a csodavirág,
s fogva vagyok álom bűvöletében,
mi a szokás ma, nem tudom tehát,
mintha száz év múlt volna el eképpen.
Jövevény lettem, mivel a világ,
a kishitű, borzong vénség szelében.
Csak én vagyok ifjú és ismeretlen,
üdvöm virágdíszében, elfeledten.
Most hát ezért térek örökre meg
hozzád s meseüdvömhöz a vadonban.
Feledjenek! Számomra itt ered
a lét vize s ír minden sebre nyomban.
Fölöttem nedves sugarú szemed,
egy halk szó, mit szádról csókkal leloptam -
Így múljanak fölöttem ezredévek,
s a visszautat sose leljem én meg!
(Fordította: Kálnoky László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése