Ne taszíts a csendbe! - kérted egyszer,
most mégis Te száműzöl engem oda.
Egyre csak nő közöttünk a távolság,
napjainkból eltűnt minden apró csoda,
s mindketten tudjuk, mi következik,
hisz közénk ékelődött végleg a csend.
Tetteinkből, nem pedig szándékainkból
építkezünk: mindig is ez volt a rend!
Foszlik - mállik a régi, erős kötelék,
ez fáj és nagyon szomorú vagyok.
Nem csúfolom meg, ami szép volt,
mostantól - legyen hát - néma maradok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése