Hiányzol

Csak ülök itt, és visszabámul rám a hófehér papír.

A toll a kezemben reszket, de nem ír.

Nem bír mozdulni sem.

Minek is?

Hisz úgysem lehet azt szavakba önteni, amit érzek.

Száz sebből vérzek, mit hiányod éles körmei szaggattak lelkemen.

Azt hiszem, a pokol ilyen lehet.

Ilyen sötét, forró fájdalomvihar, mit magányom kavar.

Mi égbe emel, majd földre ejt.

Hiányzol.

Egy szó.

Mit is rejt?

Számtalan átvirrasztott éjszakát, teljesülhetetlen vágy verítékszagát, visszafojtott lélegzetet, szégyellve elmorzsolt könnycseppeket, kínt, mi keresztre feszített, s elveszített, porba hullt imákat.

Könyörgést.

Hiányzol.

Mintha éles kést forgatnának szívemben.

Hiányzol szerelmem!

Hiányzik ágyunk melege, csókod íze, szemed selymesen simogató színe, hiányzik az ölelésed, nevetésed, érintésed, tested, lelked.

Mindened.

Senki meg nem értheti mennyire hiányzol.