Ha az éjszaka korma lecsöppen,
ha lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvízi csöndben
csillagkoszorúit az éj.
Ha a hold feje vérzik az égen
s gyűrűző köröket vet a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga vidéken
s felkúsznak a domb peremén.
S míg táncra libegnek az erdőn,
toppanva, riadt szívű fészkek alatt,
lengő levelek szeme nézi merengőn
a tükörre csapó halakat.
Majd hirtelenül tovalebben,
nagy szárnyakon úszik az álomi táj;
sodródik a felleges égen ijedten
egy félelem űzte madár,
s a magány szelídebb a szívemben
s rokonabb a halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése