Fehér lepke felhőtlen ég alatt,
hagyd most egy percre a virágokat!
Ne nézd, hogy száraz kóró a kezem!
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem!
Jer, telepedj meg a kezem fején!
Csupán te érintsd, nem érintlek én.
Az érintésed mily finom, ilyen
lehet egy túlvilági szerelem.
És most mesélj! Mondd el, hogy egykoron
itt ültél te is egy kerti padon.
Magadba roskadtan és egyedül,
némán, bénán és tehetetlenül.
Emberként, kit a teste-lelke nyom,
s tudja, nincs szabadító hatalom.
S ím, lepke lettél, szárnyaló, szabad,
fehér álom, nyugtató gondolat.
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem,
egy pillanatig maradj még velem!
És vigasztalj, hogy lepke leszek én,
s lebegek, mint te, valaki kezén,
Ki majd, magába rogyva egykoron,
ül itt, mint én most, egy kerti padon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése