Bohóc áll a porond közepén, varázsdallamot játszik.
Hol sír, hol kacag a hegedű, néha vidám, néha fájón keserű.
Tapsol, tombol a nézősereg, részéről ez hála és köszönet,
mert ők csak azt látják, - a porond közepén - a bohóc, teli szájjal nevet.
Ott áll egyedül, hegedűvel a kezében.
Száján széles a vigyor, de könnyek csillognak a szemében.
A publikum ámulva nézi, a bohóc előadását újra, és újra kéri.
Senki nem figyeli, senki nem látja, mit takar a bohóc ruhája.
A sokzsebes kabát alatt, a bohóc szívében ég a bánat.
Hiába a nevetés, a játék, a lelkében sötét gondolatok dúlnak,
fájdalmas emlékei soha el nem múlnak.
Elhagyta őt a párja, azóta egyedül – magában, a nagyvilágot járja.
Mindenhol őt keresi, öltözik bohócruhába,
kiáll a porond közepére, szívéből szól a hegedűje.
A Kedvest idézi, ez az ő zenéje.
Mikor vége az előadásnak, leveszi a bohócruhát,
arcáról lekerül a festék,
- közben a bérét is kifizették -
belepillant a tükörbe,
szemében ott ül a bánat,
nem bohóc már többé,
átöltözött – árnynak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése