Szelíd fehér galamb, bájos szegény fogoly,
Ki rejt irigyen el a nap sugáritól?
- Ma (oly kék volt az ég!) járdalni láttalak.
A víz partján soká, zöld fűbe', fák alatt.
Némán, álmatagon, bolyongva szerteszét,
Bólinta kis fejed s csak szép szemed beszélt.
Én, rejtve lomb alatt, mozdulni sem merék,
És ágról-ágra csak vigyázva szökdelék,
Irigy szellő nehogy föltárja rejtekem',
S magamba' nyögdelék...Mi kín volt az nekem:
Hogy nem mehettem( ah az ég oly kéken áll!)
Sétálni veled a patak zöld partinál!
Mert, mertem volna csak ott hagyni menhelyem'
Hajtottam volna csak fejedhez fejem',
S melyet kis lábaid tapostak, azt a zöld
Füvet tiporni, halk turbékolás között:
Gyönyörtől reszketett voln' szárnyam és szavam:
S a két ragadozó madár, mely untalan
Nyomodba' jár, irigy két őröd észrevesz
S megtudta voln' legott, hogy engemet szeretsz.
Mindjárt, könyörtelen, téged, szegény fogoly,
Börtönbe rejtenek a nap sugáritól,
S többé, hiába süt szelíd nap sugara:
Sétálni nem jöhetsz a patak partira.
Szelíd fehér bárány, ártatlan bégető,
Csak mertem volna én a sűrűből elő
Szaladni, hogy puha gyapjad' érinteném,
Szerelmet súgjak és ugráljak véled én:
A két farkas, a mely ott kullogott nyomodon,
Meglátott volna és űzőbe vesz tudom
S fölfalni téged rád ront könyörtelen',
Mintsem hogy hagyjanak egy percig is velem!
(Ford.: Szász Károly)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése