Értek, felejtek, megbocsátok!
A szomorúságot
Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.
Azt mondom: "Nincs már mondanivalóm!"
És nincs tovább!
Percek szűzességét már nem zilálom.
(Bús jóra-változásom!)
Terellek máshoz, drágák, - béke rátok!
Szánom és szívelem e mást
És megbocsátok.
Eltökélt, szelíd tagadás
Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.
Semmi leendő.
Csak zengő, altató sohák
Kongatnak a szívemen.
Már nem tudom, kiért sírok,
(Cserélem, vagy feledtem,)
Ha néha sebten
Fújom el este a lámpát
S felrémlik, mint álom, a régi ok.
Tán új ok ellen fétisül nekem.
Mert az új - idegen,
Mint vendéglátó házban a cseléd.
Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?
Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.
Így ösmerem
Szívem! -
(Kongatnak rajta félrevert sohák
Messze tűzvész-csodát.)
Benn valahol tabu-szentélyek vannak,
Órák, szavak, szobák,
S tudom: meghalok, ha nem tisztelem...
- Jaj, most is hazudok szegény, bolond magamnak!
1912
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése