Az őszi naplemente oldalról süt be a szobába. Lassan végigsimítja a
falakat, a képeket, a padlót, a teásbögrét, megcsillan hajadon, és te
csak ülsz, a számítógépen villogó üzenetekre ügyet sem vetve, és
elvarázsoltan figyeled, ahogy a sárga ragyogás a megkopott, szürke
hétköznapokat fénylő csodavilággá változtatja.
Reggeli buszozás. Ahogy a keresztutcákon végigragyog a felkelő nap
fénye, minden kockakő külön ragyog és az ablakon a porszemcsék
felragyognak. Arcod a fénybe tartod, hogy elraktározd a fényt a
következő keresztutcáig.
Este lefekszel. Kezedbe mécsest fogsz, meggyújtod, majd a földön álló
mécsestartóba állítod. Néha gyertyát. A gyertyáknak melegebb a fényük,
bár hogy miért, nem tudni. Lefekszel. Félálomban, amikor már tudod,
hogy lassan elalszol, mert már nem tudod, hogy milyen értelmetlen
ösvényen jutottak ide gondolataid, sőt egy pillanattal később már arra
sem emlékszel, mire gondoltál; amikor a gondolatok cseppjei
szétfröccsennek az éjszaka kövén, megfordulsz, résnyire nyitod a szemed
és a gyertya fénye beszivárog álmaidba.
Alkonyat. Csak ülsz az autóban, nem te vezetsz. Az utazás kellemes
duruzsolása átjárja tagjaid, a zene elálmosít, nyugodtan bámulsz ki az
ablakon. Szürke panelházak között mentek. De nézd! Az alkonyat – vagy
napfelkelte - fénye rájuk süt, minden ablak szikrázik, a falak meleg
sárga árnyalatban játszanak és el sem tudsz képzelni szebb látványt.
Sírsz. Már nem tudod, miért. Talán valaki megbántott. Talán elfáradtál.
Talán csak túl sok volt, és egy apró eseménnyel betelt a keserű pohár.
Szinte transzban töltöd meg új mécsessel a szobában szanaszét álló,
lógó tartókat, halk zenét raksz be, majd bekucorodsz az ágy sarkába s
lelked mélyéről, csendben figyeled a szentjánosbogarak barlangjaként
ragyogó szobát.
A könyvek is sugározzák magukból ezt a fényt. Ez az, ami láthatatlanul
is beragyogja a régi könyvtárakat: a bűvölet illata száll, tündérekkel,
sárkányokkal, mesékkel, álmokkal, csodákkal töltve meg képzeletedet.
Túlélni segít.
Meleg nyári hajnal. Nem tudod miért, egyszer csak felébredsz. Másik
oldaladra fordulsz, és megpillantod a kinti eget. Félálomban felállsz,
és az ablak elé lépsz. A felhők, mint az álmok tengerének hullámai
áradnak ki az égre, egyik a másik után, habos fodrokban, és az egész
lángol a nap fényében, forrón, mintha parázzsal borítanák. Nézed egy
percig, majd a szépség tudatában visszafekszel aludni még; úgyis itt
van. Úgyis vigyáz rád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése