Sejtve már a völgy csodáit,
zeng az ág, és zeng a pázsit.
Tüzet látunk, máglya kéket,
fákban rügy fájdalma ébred.
Zöldüléstől részegítve
kertben mi is éledünk.
Ennyi nagyságtól derítve
minden gondot elvetünk.
Újra szítjuk, mit feledtünk,
mit ruhánk rejt, érdekel.
Más vidék sejtői lettünk,
lelkünk arra vágyik el.
Merre az erőt gyanítjuk,
s leszünk mitikus csodák:
szemünk embermód kinyitjuk,
s kivirágzunk, mint a fák.
(ford: Áprily Lajos)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése