- Augusztus - ismételte a leckét Picinyke. És nekiállt törni a fejét, mivel is töltse a hónapot.
Persze, hiszen cinke volt, a cinkéknek, pedig nincs egy helyben maradásuk. Röpdösnének - szökdösnének folyton, ágon tornásznának, hol rendesen, hol meg fejjel lefelé. Nem is sokáig törte a fejét, már szállt is.
Egy darabig a városban éldegélt - ott elunta magát. És szinte maga sem vette észre, kinn termett megint az erdőn. Alighogy odaért, elcsodálkozott: mi történt a madarakkal?
Nemrégen, még űzte - kergette minden madár, fészke közelébe se engedte, most meg mást se hall, mint:
"Ide, ide, Picinyke!" "Hozzám, Picinyke cinke!" "Szállj velünk cinege!" Picinyke, Picinyke, Picinyke!"
Csak úgy zengett a hívástól az erdő, amerre elrepült. Nézi - üres minden fészek, kiürült minden faodú, megnőttek a fiókák, már szárnyukat próbálgatják.
A szülők még együtt laknak a fiókákkal, úgy röpködnek, egész fészekaljával, de már egy se marad a helyén,
nem kell nekik többet a fészek. A vendégnek pedig mindnyájan örülnek: jó baráttal vígabb a vándorélet.
Picinyke hol az egyikhez csatlakozott, hol a másikhoz, egy napot a búbos cinegékkel töltött, másikat a barátcinegék társaságában.Gond nélkül éldegélt: jó meleg volt, ennivaló meg amennyit szeme - szája kívánt.
El is csodálkozott, amikor egyszer a mókussal találkozott, és szóba ereszkedett vele.
Látja: lefut a fáról a mókus, keresgél a fű között. Talál egy gombát, fogai közé kapja, aztán sitty! - föl vele a fára. Ott egy hegyes ágcsonkra felszúrja a gombát, nem eszi meg. Aztán megint: le a földre, gombát keresgélni.Odaröppent hozzá Picinyke, megkérdezte tőle:
- Mit csinálsz te, mókus? Szeded a gombát, de nem eszed meg, hanem felszúrod az ágra?
- Tudom én, mit csinálok! - felelte a mókus. - Megszárítom a gombát, télre gyűjtögetem. Éhen vesznék a kemény télben, ha nem gondoskodnék magamról.
Akkor vette csak észre Picinyke, hogy nemcsak a mókusok, más apró állatok is gyűjtögetnek télire.
Pockok, mezei egerek, hörcsögök szedegetik a mezőn a szemet, pofazacskójukba gyűjtik, s hordják az éléskamrájukba.
Attól fogva Picinyke is félretett egy - egy jó falatot, az ínséges napokra. Ha jóízű magot talált, eddegélt belőle, a többit meg elrejtette egy - egy farepedésbe, fakéreg alá.
Meglátta a fülemüle, úgy nevetett, csak úgy csattogott:
- Hát te meg mit csinálsz cinege? Azt hiszed, elég lesz ez az egész hosszú télre? Vagy vackot akarsz ásni magadnak, abba gyűjtögetni?
Picinyke zavartan hallgatott.
- Hát te - kérdezte aztán -, te mihez fogsz a télen?
- Fitty! - füttyentett egyet a fülemüle. - Nemsokára itt az ősz: elköltözöm innen! Messzire megyek, igen messzire, ahol télen is meleg van, és nyílnak a rózsák. Olyan bőség van ott olyankor is, mint itt nyáron.
- Persze, mert te fülemüle vagy - mondta Picinyke. - Neked mindegy: ma itt énekelsz, holnap ott. De én cinege vagyok. Én itt születtem, és itt maradok, amíg élek.
Magában pedig azt gondolta:
- " Ideje, már hogy tanyát üssek valahol. Lám az emberek is kitódultak már a mezőre, behordják a termést. Vége lesz a nyárnak, vége hamarosan ... "
(fordította:Rab Zsuzsa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése