Szívünk kettős honvágy szorítja össze,
elérve azt a szörnyü partfokot,
hol a sír ásít, e sötét torok;
arcunk, szemünk fakul halottüresre.
Földi honvágy gyötör, mert vége lesz e
létnek, kínját-gyönyörét itthagyod;
az égi honvágy, mint a hajnalok
friss szele, hív már valahova messze.
E kettős honvágy zeng a hattyudalban;
ikerpatak a végső könnypatakban:
szelíd hiányé, rideg búcsuzásé.
Talán titokzatos énünk se más
az éles szemnek: kis sötét vonás,
metszésvonal – két szétfutó világé.
(Ford: Tandori Dezső)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése