Ezüst pillantásom permetez az űrben,
sose sejtettem, hogy homorú az élet.
Legkönnyebb sugaram
légi szövedékén siklom az időben,
kereken fel, gömb mentén le,
kitartóbban sose táncolt még a tánc.
Kígyóbűvösen szökik magasba
a szelek lélegzete, fakón gyűrüző oszlopok,
s újra széthullanak.
A levegő e hangtalan vágya,
e lengés alattam mit jelent,
míg az idő ágyéka fölött keringek?
Szelíd szín az én mozgásom, és mégsem
csókolt friss virradat soha engem,
sem ujjongó virágzás kora hajnalon.
Közeledik a hetedik nap
s a vég nincs még megteremtve.
Csepp kihúny cseppeken, s újra
egymáshoz horzsolódnak,
kavarognak a vizek a mélyben,
összetorlódnak s zuhannak a föld felé.
Vad, villanó mámorkarok
feltajtékzanak s eltűnnek megint
és minden szorong és tolong
a végső mozgásban.
Már kihagy az idő lélegzete
az időtlenség ölében.
Homorú levegő siklik
és végére sosem ér,
táncom már pont csupán
a vak semmiben.
(Ford: Hajnal Gábor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése