Csak értem nem fog sírni szem,
s nem kérdi senki sorsomat,
értem nem gyúlt harag sosem,
és víg mosoly sosem fakadt.
Titkos kedv s könny közt elszaladt
forgandó életem - s csak magány
kísért tizennyolc év alatt,
mint születésem hajnalán.
Egykor ez úgy fájt, hogy bizony
feledtem büszkeségemet,
és bús lelkem vágyott nagyon
egy lélekre, ki itt szeret.
A sok friss, izzó érzelem
a gondoktól mind elfakult,
igaz se volt, már elhiszem,
oly rég temette el a múlt.
Szétfoszlott az ifjú remény
s az álmok szivárványa is;
aztán megtapasztaltam én,
hogy az emberszív mind hamis.
Elég bú, hogy embernemem
üres, hazug és talpnyaló;
rosszabb, hogy önnön szellemem
éppoly romlott s alávaló.
(Szegő György fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése