Bianki, Vitalij Valentinovič: Március

Elszállt Picinyke cinke a mezőre.
Mert a cinke otthon van mindenütt, csak egy-két bokrot találjon legalább, ott már eltengődik. A mezőn, egy bokrosban, szürke foglyok laktak, szép mezei foglyok, és csokoládészínű patkót viseltek a mellükön. Egész csapat tanyázott itt, magvakat kapirgáltak ki a hó alól.
-Hol lehet itt aludni?-kérdezte tőlük Picinyke.
-Tedd azt, amit mi - tanácsolták a foglyok. -Nézz csak ide!
Szárnyra kaptak, és röptükben, nagy lendülettel, zsupsz! - bele a hóba.
Könnyű porhó volt, összeborult fölöttük, betakarta őket. Fölülről nem láthatta meg őket senki-semmi, a földön pedig, a hó alatt, jó meleg volt.
"Ezt már nem! - gondolta Picinyke. -Nem cinkéknek való ez! Inkább keresek magamnak valami alkalmas szállást."
Talált a bokrok között egy eldobott lyukas kosarat, az alá húzódott, el is aludt. Jól tette! Verőfényes nap volt. Megolvadt a hó teteje, kásás lett. Éjjel aztán bejött a kemény fagy. Fölébredt reggel Picinyke, várta a foglyokat-ugyan hol lehetnek? Nyomukat se látta. Ott, ahol tegnap a hó alá fúrták magukat, kemény jégkéreg csillogott. Akkor értette csak meg Picinyke cinke, milyen bajba kerültek a foglyok: ott ülnek most a jégkéreg alatt, mint valami börtönben, nem tudnak kitörni alóla. Mind egy szálig ott vesznek!
Hogy segítsen rajtuk? nem olyan nép a cinegenép, hogy cserbenhagyja a bajba jutottat!
Leszállt a jégkéregre, erős hegyes csőrével kopácsolni kezdte. Át is törte hamarosan a jeget, jókora lyukat vagdosott rajta. Kinyitotta a börtönajtót a foglyok előtt. Nem győzték dicsérni, hálálkodni neki.
Hordták neki a sok magot, azt sem tudták, hogyan keressék kedvét.
-Maradj velünk! - kérlelték. -Ne költözz el innen!
Picinyke hát maradt. A nap pedig mind tündöklőbb lett, mind melegebb. Olvadt, olvadozott a hó a mezőn. Olyan kevés maradt már, olyan vékony lett, hogy a foglyok nem tudtak alá bújni. A bokrosba költöztek hálni, Picinyke kosara alá.
Egyszer aztán a dombok oldalán előbarnult a föld. Hogy megörültek neki valamennyien!
Három nap se telt belé, ott üldögéltek a barna földtisztásokon a fehér csőrű, fekete vetési varjak. No végre! Isten hozta őket!
Méltóságosan lépkednek, csillog tömött tolluk, csőrükkel a földet turkálják: kukacokat, álcákat húzkodnak ki belőle. Nem sokkal utánuk ott termettek a pacsirták meg seregélyek is. Csak úgy zengett hangjuktól az erdő. Picinyke is rázendített széles jókedvében:
_Nyitnikék! Nyitni, nyitni! Itt a tavasz, itt, itt itt!
Ezzel a kis énekkel szállt vissza az Öreg Verébhez. Az így tanította:
-Ezt a hónapot márciusnak hívják. Megérkeztek a vetési varjak: ez már az igazi tavasz jele. A tavasz a mezőn kezdődik. Most pedig röpülj el a folyópartra!

(fordította: Rab Zsuzsa)

Babits Mihály: Napszálltakor

Alig volt dél – és íme este már,

az ablakot ködfátyol keni be,

áttetszik rajt’ sok vonalatlan árny

sötét és mégis halavány színe.

Benn ágy alól, sarokból a sötétség

kimászik, mintha tolvaj volna csak,

ki nappal még a házban elrejtőzék,

s előbúj lopni, mikor alszanak.

Tévedsz, tolvaj sötétség, én nem alszom,

s te kincseimből semmit el nem lophatsz,

amelyek lelkem mélyében ragyognak.

Lelkem ragyog, mint gyémántkő ragyog,

S te félsz a fénytől. Én a fény vagyok.

És én nem alszom, mert én sohasem alszom!

Reményik Sándor: Száraz levél

Egy lány hajába hullt, 

A véletlen, a szél

Hozta. Gyűrött kis múmia-levél,

A sötét fürtök közt pihen:

Vándor, különös, oda nem való,

Szomorú idegen,

Egy lány hajába hullt, most ott pihen.

A lelkem is, ha lány hajára száll,

Ott úgy pihen,

Mint ez a vándor,

Ez a szomorú, száraz idegen.

Hogy megpihent: tán maga sem hiszi,

Egy pillanat – s a szél tovább viszi,

Tovább, tovább…

Ady Endre: A sárban

Az első dal egy lányról szólott.

Fehér lány volt, ki félve adta

A könnyfakasztó, szűzi csókot.

Aztán más lányról énekeltem…

Jéghideg volt mindkettőnk ajka,

Fáradtak voltunk mind a ketten.

És ismét égtem izzó vágyba’…

Feltámadt szívvel bandukoltam,

De nem találtam egy leányra…

Most már elhagytak mind az álmok,

A dal kihalt, szívem üres lett,

Köröttem bor s festett leányok…

Petőfi Sándor: Feleségek felesége

Feleségek felesége, 

Lelkem adta kicsikéje!

Jer ide már az ölembe,

Mulassak veled kedvemre.

Szerettelek lyány korodban,

Szeretlek most százszor jobban,

Nem százszor, de ezerszerte,

Ha meg nem haragszol érte.

Nem is tudja a nőtelen,

Mi az igazi szerelem;

Hogy tudná az istenadta?

Még csak akkor tanulgatja.

Nőtelen ember szerelme

Csak virág a kalap mellett;

S most a szerelem énnékem

Lélekzetem, szivverésem.

De boldogok is vagyunk ám,

Ugye, lelkem kis Juliskám?

Meg se’ várjuk a halálunk,

Elevenen égbe szállunk!

József Attila: Távoli ének

Ajkam hiába is haraptad,

Lehámlik róla már a bőr.

S emlékemen se csókol ajkad,

Csak úgy piroslik messziről.

Csak úgy piroslik messziről, mint

Lámpás sötét mezőbe lenn,

Hol már nincsen nap és idő sincs,

Fölötte néma végtelen.

S a lámpás zárt üvegje koppan,

Rászáll néhány szép éjbogár,

Rászáll, futós, lehull halottan:

A lángra mind halott-sóvár.

S a lámpás ég piros színében,

Fölötte hűvös szél suhan,

A Távol száll a véren, éren

És szívem megremeg búsan.

Ajkad nekem csak úgy piroslik,

Mint messzi vágy fájó szíven.

Tört színe nem vakít, nem oszlik,

Csak ring a bánat mélyiben.

Dsida Jenő: Mindent megpróbáltam

Most már igazán mindent megpróbáltam,

fáradt vagyok és nem megy tovább.

Hatalmas Szépség-tömbök görögnek át

a lelkemen a reggel friss harmatú mosakodásában,

fényesen, csillagszórósan, tűzijátékosan hömpölyögnek.

Utánuk rohanok, alájuk fekszem, tépem, cibálom őket

s ha végül verejtékesen tenyerembe nézek,

amelybe bele akartam szorítani

mind a fénycsodákat:

csak vér, sajgó sebek

s hozzátapadva pár parányi porszem.

Aztán gyönyörű fellegeket, buborék-városokat

akarok fújni szivárványos költemény-párákból,

ahogyan Ő teszi, a Titokzatos.

De ha tele lélekből fújok,

szemdagadásig, érelpattanásig,

ha minden vér az arcomba szökken

és nyomorult tüdőm fújtatva és sípolva

torkomba buggyan,

akkor sem tudom belelehelni a Szépet

félszavamba se, –

a Szépet, amely pedig van valahol,

talán a mellemben, talán nagyon messze.

Hát most már fáradt vagyok,

izzadt, reszkető,

kétségbeesetten szomorú.

Leroskadok. Vérző tenyerembe rejtem

eltorzult arcomat.

S fent az égbolton vonalak sejdülnek,

szem, száj, fül, orr, gigászi arc

és csöndes gúnnyal mosolyog.

József Attila: Harmatocska

Guggolva ringadoz

a málnatő, meleg

karján buggyos, zsíros

papiros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est;

tömött, fonott falomb.

Hegyek párája rezeg

a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam híven,

zümmögve, mint a rét.

Milyen könnyű a menny!

A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,

vagy tán csak jó vagyok

s reszketek, mint a fű

és mint a csillagok.

Lucian Blaga: Isten árnyéka

Minden, amit látsz, Isten árnya csak:

ami szétválik s egyesül a térben,

földben, fövenyen és hullámverésben,

út és utas örök együttesében,

a hold így úszik el egy kút vizében.

Isten árnyéka erősebb a fényben,

más árnynál súlyosabb. És sosem észrevétlen.

Összegyűjtheted kertben vagy vetésben.

Ihatod egy korty hűvösében.

Kosztolányi Dezső: Indulatszavak

Őrült pillanat gyermeke: ember,

emléke a láznak,

melyben az ajkak egymásba harapnak

vágyak forradalmán

és a fogak ezüst ragyogással

összekocódnak.

Mért feleded, hogy mindenki királyi

ágyban született meg,

a vég bíborában?

Mért félsz szakadatlan, gyáva, mi érhet?

Mért szorítod hideglelős kézzel

azt a kilincset

s mért állasz az utcán, mint egy automata,

porlepte közönnyel,

dupla szemüveggel, vonva a vállad,

mint kit egy ásítás langyos unalma

lökött ki a földre?

Vidd a szerelmet.

Ragadd meg a tébolyt, melybe fogantál,

csillagok testvére, előre a pályán,

cikázva garázdán, öncélú szeszéllyel.

Véletlen hercege, égi kalandor.

Ember.

József Attila: Szerelmes vers

Hegyes fogakkal mard az ajkam,

Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,

Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.

Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,

Csak szép játék vagy, összetörlek,

Fényét veszem nagy, szép szemednek.

- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,

Hiába minden álszemérem,

Hiába minden. Ölbe kaplak:

Harapj, harapj, vagy én haraplak!

Robert Browning: Az elveszett kedves

Nos vége! s bármily fájó íz is,

Úgy fáj-e, mint hivém?

Ehj! jójszakát, cseveg a csíz is

Már a tornác ívén!

A szülők ifjú rügye pelyhes,

Így láttam én ma még,

De holnap mind pattanva kelyhes,

- S lásd minden szín kiég…

Drágám, hát ránk is ily sors vár? – óh,

Nyúljak kezed után?

S barát legyek? csak barát már? – jó!

De annak is jut ám

Egy nézés, ében fénnyel villanó! -

Szívem hadd őrzi görcsösen, -

S hangod, mely ujjong: hulljon még a hó!

Lelkemből nem múl sohasem!

De szóm nem lesz hőbb, mint illik, s szokás,

Csak tán csöppnyit puhább,

S csak úgy fogom kezed, mint bárki más,

Csak tán picinyt tovább…

Pilinszky János: Mosoly, könny, oszlopok

A fátyol és a napernyő elég,

mint cigarettapapiros.

De elégnek a csontok is,

a sziklák és a tengerek vize.

Csupán a mosoly halhatatlan,

a könny s az oszlopok.

Bár ők se élik át a pusztulást,

csak túlragyogják.

József Attila: Az a szép, régi asszony

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,

akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,

aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,

vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,

aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,

azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,

napozva, álmodozva amint ott ül a kertben

s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében

s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,

mint aki gondol egyet a susogó lugasban,

föláll és szertepillant és hirtelen megindul

és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl

ott lappang, elvezetni a távolokon által,

két oldalán a búcsút integető fákkal.

Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,

azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

Michelangelo Buonarroti: Az én szemeim

Az én szemeim vének és vakok,

a te szemeddel látom csak a fényt meg;

te viszed súlyát terhem nehezének,

te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,

a te szellemed ragad engem égnek;

tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,

s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,

benned születnek gondolataim,

szavaim lángját lelked tüze szítja;

nem érek többet nélküled a holdnál,

amely az égbolt éji útjain

csak a leszállt nap fényét veri vissza.

Kosztolányi Dezső: Csöndes, tiszta vers

Nincs semmim… Így megyek magamban -

tip-top – szelíden, csendesen.

S ha éjjel bántanak a rablók,

kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt,

olyan-olyan szegény vagyok,

mint kisded első fürdetőjén

és mint a teknőn a halott.

De tart a föld. Ez az enyém még,

feszül az ég fejem felett

s kitárom az örök egeknek

örök mezítelen testemet.

Henrich Heine: Ha van hozzá jó szemed

Ha van hozzá jó szemed,

és a dalaimba nézel,

szép fiatal hölgyikét látsz

andalogni ott le és fel.

Ha van hozzá jó füled,

sóhaját is hallod ennek,

kacaját, dalát, s e hangok,

jaj neked, szívedre mennek.

Mert úgy fon be téged ő,

ahogy engem: szóval, szemmel.

Tavaszlázban bódorogsz majd

zöld erdőn, szerelmes ember.

József Attila: Nem én kiáltok

Nem én kiáltok, a föld dübörög,

Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,

Lapulj a források tiszta fenekére,

Simulj az üveglapba,

Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,

Kövek alatt a bogarak közé,

Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,

Te szegény, szegény.

Friss záporokkal szivárogj a földbe -

Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy egy fűszálon a pici él

S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!

Meddő anyánk gyerekért könyörög.

Barátom, drága, szerelmes barátom,

Akár borzalmas, akár nagyszerű,

Nem én kiáltok, a föld dübörög.

Émile Verhaeren: Míg küszöbünkre künn

Míg küszöbünkre künn a sűrű hó szitálja

gyémántos gyöngyeit,

a szomszédos szobán bolyongó lépteid

zenélnek meg-megállva.

A tükröt elhúzod – szárnyát behajtva tán -

az ablakmélyedéstől,

s a hosszú kulcscsomó szekrényed ajtaján

hintázva leng le és föl.

Hallom, amint íme, fölszítod a tüzet,

élesztgeted parazsát,

s a hallgatag falak körül elrendezed

a székek hallgatását.

Letörlöd a magas, karcsú-lábú kosár

szélén a porszemecskét,

s gyűrűdhöz érve most megkoccan egy pohár

és cseng s tovább remeg még.

S ma este boldogabb öröm, mint bármikor,

hogy gyöngéden jelen vagy;

közel vagy, érzem és – nem látlak bár sehol -

hallom: mindig velem vagy.

Sylvia Plath: Szavak - Words

Fejszék

Csapásukra a fa cseng

És a visszhangok!

Visszhangok futnak szét

A középpontból, mint a lovak.

A nedv

könnyként fakad, akár

A víz, ha nyomul vissza,

Hogy tükre legyen megint

A kődarab fölött,

Mely csobban és forog,

Fehér koponya

Falja zöld gyom,

Évek múlnak

Fölfedezem őket az utcán –

Száraz, lovasuk nincs-szavak,

Fáradhatatlan patazaj.

Míg

A tó mélyén rögzített csillagok

Egy életet igazgatnak.

Pilinszky János: Viszontlátás

Ez volna hát a viszontlátás?

Egy pillanatra meginog,

de oly kopár marad a testem,

mint lombja vesztetten a bot.

Pőrén didergek köpenyemben,

ruházzatok fel, reszketek.

Régi csókok osztoznak rajtam

és még mezítlenebb leszek.

Elzuhanva az idegek közt

gazdátlan mosoly fuldokol,

hány éjszakán át készülődött,

mit virrasztott át e mosoly!

Egy hang kellene, egy kiáltás,

egyetlen jajdulás csupán!

Megnyílik, mint a fuldoklóé

és üres seb marad a szám.

Tudjátok is ti, ki jött vissza?

Ez itt anyám, a kisöcsém,

régi arcok mosolya fénylik,

de hol vagyok közülük én?

Milyen elmerült éjszakában

kóborlok étlen, szomjasan,

mindenki mástól elvadultan

hová cipelhetem magam?

Mikor lesz vége ennek, kérdem?

és rátok gondolok, igen,

hazagondolok, s könnyeim közt

gyanútlan fölragyog a szívem!

Dsida Jenő: A harangozó

Halkan zengő furcsa hang!

A szívem nem is szív talán,

hanem ijedten kopogó,

csengő, bongó, csilingelő

ezüst harang.

De ki rángatja úgy,

mintha szélvihar rázná,

földrengés lökné?

ki kongatja ilyen lázasan

örökké,

örökké?

Mondjátok, hogy bolondot mondtam,

de én tudom,

hogy két gyémánt gyűrűs,

sima fehér kéz

harangozó egy kis templomban!

Tóth Árpád: Régi dallamok

Egy ismeretlen szép lány zongorázik.

Fájó dallam, mint örvénylő patak,

Lüktet fülembe a kis kerti házig,

Hol meghúzódva ülök hallgatag.

Kívül merev, bús tömbökké verődvén

Merengnek vénhedt, hajlott testű fák,

Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény,

Kék árnyukban ül hűs szomorúság…

Ellobbant lángelmék halk muzsikája

Füröszti fáradt, sáros lelkemet,

S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra,

Mint holt mező, mit tar homok temet.

A drága múlt ragyog fel ím előmbe,

Mint éji tó, az árnyruhás, borús,

Ha hűs tükrén piros fényét elöntve

Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús…

Szívem mélyén, a bíbor koporsóban

Holt álmok népe ébredez, remeg.

S naiv ritmusra fürgén, rikítóan

Körültáncolnak és megejtenek.

Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem

Üde melegét újra érezem,

Az agg lugasban ülünk újra ketten,

S vékony, fehér kezéhez ér kezem…

A zongorán künn új dal zúgva harsan,

Vonagló, jajgató, éles, sötét,

S én felriadva, könnyes szemmel, halkan

Lefogom ábrándjaim kék szemét.

Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,

Fényes mennyország, mért szálltál le rám,

Ha pár év múltán életed s halálod

Egy halk futam egy ócska zongorán…

Kálmán Ilona: Képzelt világ, valós menedék...

Néha kell a béke tengerén egy sziget

Melyet ha megosztasz mással, akkor is a tied.

Hol elbújhatsz ha lelked ezer sebből vérzik.

Elbújhatsz ha mások meg nem értik, a világod

s abban az irányod a helyed

hol minden sokkal könnyebb lehet,

és lazább, mi kellene más..

A boldogság álom,de valóság

a szomorúság közepén mosolyog rád.

Nem ítél az ki szól hozzád

s tán orvosolja is szíved tengernyi gondját.

Ez kell s fény közepén, mint rekkenő hőségben

egy hűsítő árnyék

hol lelked könnyű szívvel átlép

a mindennapok ezer fájdalmán.

a könyörtelenség szánalmán.

Hol olyan a közeg ,ami jó neked

hol bízton tudod ott a helyed.

Azt teszed amit akarsz, akkor amikor szeretnéd.

Hol mindenből van kevés de éppen elég.

Zavartalanul sőt a nap,ha szürke az ég

Ezért kell egy hely egy menedék

Hol önmagad lehetsz , és mindenki megért.

Hepp Béla: Ha elmegyek

Ha elmegyek, csak egy arcot viszek magammal,

a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal,

kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed,

ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.

Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal,

ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal,

és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek,

ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.

Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem,

abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen

minden mély bársonya, puhán simító ujjad;

hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.

Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz

legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz,

újra él a gondolatra most is nyelvemen;

ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.

Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot,

a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt,

parfümöd, tested… ős-álmom ez az egyveleg.

Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.

Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek,

lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet,

sötét se rettent, sem léten túli képzetek.

Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.

Jules Supervielle: Váltás

Kortyolt a virradatból

mohón és mind kimúlt

az éjsötét madárhad,

végsőt sóhajt a hold.

A hajnalpír flamingók

lásd, fényt raknak halomra,

ég selyméből a szárnyuk,

s a szellő aranyba fonja.

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az élet magvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rám ragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Kaffka Margit: TE DEUM

A szívem eláll, ha elgondolom:

Mégis min múlott? Néhány vakeset!...

- Ha egy véletlen bokron fennakad,

Mit ábrándunk ma "törvény"-nek hímez,

Találkozásunk e kis hazában?

Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!

Mert sok út véres, sok haza sírkert,

Mert más glinglangot szívharang nem tud,

Ha csucsujázza lágy boldogságát; -

Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,

Tábori sátor sírlepedőjük,

Millió mártír,... hiába mártír...

- Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!

Messze az árok... tőled elég volt,

Könnyem elég volt! - - Félúton intett

Kegyelmet néked, veszni indultnak,

Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!

"Te deum!" -, csak így érteni ezt meg)

- Hazák és útak felett az Isten.

Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

 A tavasz jött a parttalan időben

s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten

Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,

s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben

nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem

s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére

Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,

fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,

napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen

ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,

mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,

Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája

a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve

belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -

urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben

tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,

egyetlen könny, hogy azt a dallamot

Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

Lőrinczi L. Anna: Mondd miért?

Uram, ma éjjel ketten vagyunk a lelkemben,

és szeretnélek ismét érezni valahol.

Kereslek, de csak a fájdalom hagy bennem,

könnyekkel áztatott mély nyomot.

Tudom, sokszor megtagadlak, dacolva

haragoddal – majd én megmutatom!

Megölted a lelkem… pedig a copfos

kis Panka, boldogan öledbe bújt még egykoron.

Mennyire nehéz ma bennem az érzés,

jó lenne tudni a döntések miértjét:

szeretet – barátság – emberség… nagy szavak

lennének csak, a nehéz lét peremén?

Hallom, ahogy korholsz – hol van a hited!?

- és a Tiéd? – megvan-e még? – bennem…

Miért sújtod a jókat fájdalommal, s miért

kell szenvedni annak, aki szeret…

Miért engeded bántani a védtelent, s miért

a gonosz az! – aki a végén mindig nevet!?

Miért árul el a „barát”, s miért

csal meg a szerelem,

miért válik a múlt értéktelenné,

s miértjeimre mondd – miért nincs felelet?

…

Sötét szobámban, síri mély a csend,

lelkem keresztjei egyre csak gyűlnek.

Ma éjjel, ismét ketten vagyunk csak,

s szeretném tudni, hol vesztettelek el…

Johann Wolfgang Goethe: Életszabály

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

a múlttal nem szabad törődnöd,

s mindig úgy tégy ha veszteség ér,

minthogyha újjászülten élnél;

Mit akar?- kérdd meg minden naptól

és minden nap felel majd akkor;

Tetteidnek tudjál örülni,

más tetteit tudd megbecsülni;

főként ne gyűlölj egy embert se,

s a többit hagyd az Úristenre.

Ágai Ágnes: A lét ragozása

Nem vagy. Noha voltál.

A nincsség felfoghatatlan.

Értelmezhetetlen.

Csak a van-nak van jelentése.

Voltál. Képzeletjáték,

akár az, hogy leszel. 

Hiányzik a valóság fedezete.

Nem vagy. Noha voltál.

Fantom fájdalmam van.

Ez bizonyítja, hogy voltál.

Ha fájni tud, az ami nincs,

akkor, az van.

Tehát vagy. Noha voltál.

Csak a létezés állandó.

A nemlét nem létezik.

Weöres Sándor: Kánikula

Szikrázó

az égbolt,

aranyfüst a lég,

eltörpül

láng-űrben

a tarka vidék.

Olvadtan

a tarló

hullámzik, remeg,

domb fölött

utaznak

izzó gyöngyszemek.

Ragyogó

kékségen

sötét pihe-szál:

óriás

magányban

egy pacsirta száll.