Őrült pillanat gyermeke: ember,
emléke a láznak,
melyben az ajkak egymásba harapnak
vágyak forradalmán
és a fogak ezüst ragyogással
összekocódnak.
Mért feleded, hogy mindenki királyi
ágyban született meg,
a vég bíborában?
Mért félsz szakadatlan, gyáva, mi érhet?
Mért szorítod hideglelős kézzel
azt a kilincset
s mért állasz az utcán, mint egy automata,
porlepte közönnyel,
dupla szemüveggel, vonva a vállad,
mint kit egy ásítás langyos unalma
lökött ki a földre?
Vidd a szerelmet.
Ragadd meg a tébolyt, melybe fogantál,
csillagok testvére, előre a pályán,
cikázva garázdán, öncélú szeszéllyel.
Véletlen hercege, égi kalandor.
Ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése