Elszállt Picinyke cinke a mezőre.
Mert a cinke otthon van mindenütt, csak egy-két bokrot találjon legalább, ott már eltengődik. A mezőn, egy bokrosban, szürke foglyok laktak, szép mezei foglyok, és csokoládészínű patkót viseltek a mellükön. Egész csapat tanyázott itt, magvakat kapirgáltak ki a hó alól.
-Hol lehet itt aludni?-kérdezte tőlük Picinyke.
-Tedd azt, amit mi - tanácsolták a foglyok. -Nézz csak ide!
Szárnyra kaptak, és röptükben, nagy lendülettel, zsupsz! - bele a hóba.
Könnyű porhó volt, összeborult fölöttük, betakarta őket. Fölülről nem láthatta meg őket senki-semmi, a földön pedig, a hó alatt, jó meleg volt.
"Ezt már nem! - gondolta Picinyke. -Nem cinkéknek való ez! Inkább keresek magamnak valami alkalmas szállást."
Talált a bokrok között egy eldobott lyukas kosarat, az alá húzódott, el is aludt. Jól tette! Verőfényes nap volt. Megolvadt a hó teteje, kásás lett. Éjjel aztán bejött a kemény fagy. Fölébredt reggel Picinyke, várta a foglyokat-ugyan hol lehetnek? Nyomukat se látta. Ott, ahol tegnap a hó alá fúrták magukat, kemény jégkéreg csillogott. Akkor értette csak meg Picinyke cinke, milyen bajba kerültek a foglyok: ott ülnek most a jégkéreg alatt, mint valami börtönben, nem tudnak kitörni alóla. Mind egy szálig ott vesznek!
Hogy segítsen rajtuk? nem olyan nép a cinegenép, hogy cserbenhagyja a bajba jutottat!
Leszállt a jégkéregre, erős hegyes csőrével kopácsolni kezdte. Át is törte hamarosan a jeget, jókora lyukat vagdosott rajta. Kinyitotta a börtönajtót a foglyok előtt. Nem győzték dicsérni, hálálkodni neki.
Hordták neki a sok magot, azt sem tudták, hogyan keressék kedvét.
-Maradj velünk! - kérlelték. -Ne költözz el innen!
Picinyke hát maradt. A nap pedig mind tündöklőbb lett, mind melegebb. Olvadt, olvadozott a hó a mezőn. Olyan kevés maradt már, olyan vékony lett, hogy a foglyok nem tudtak alá bújni. A bokrosba költöztek hálni, Picinyke kosara alá.
Egyszer aztán a dombok oldalán előbarnult a föld. Hogy megörültek neki valamennyien!
Három nap se telt belé, ott üldögéltek a barna földtisztásokon a fehér csőrű, fekete vetési varjak. No végre! Isten hozta őket!
Méltóságosan lépkednek, csillog tömött tolluk, csőrükkel a földet turkálják: kukacokat, álcákat húzkodnak ki belőle. Nem sokkal utánuk ott termettek a pacsirták meg seregélyek is. Csak úgy zengett hangjuktól az erdő. Picinyke is rázendített széles jókedvében:
_Nyitnikék! Nyitni, nyitni! Itt a tavasz, itt, itt itt!
Ezzel a kis énekkel szállt vissza az Öreg Verébhez. Az így tanította:
-Ezt a hónapot márciusnak hívják. Megérkeztek a vetési varjak: ez már az igazi tavasz jele. A tavasz a mezőn kezdődik. Most pedig röpülj el a folyópartra!
(fordította: Rab Zsuzsa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése