Uram, ma éjjel ketten vagyunk a lelkemben,
és szeretnélek ismét érezni valahol.
Kereslek, de csak a fájdalom hagy bennem,
könnyekkel áztatott mély nyomot.
Tudom, sokszor megtagadlak, dacolva
haragoddal – majd én megmutatom!
Megölted a lelkem… pedig a copfos
kis Panka, boldogan öledbe bújt még egykoron.
Mennyire nehéz ma bennem az érzés,
jó lenne tudni a döntések miértjét:
szeretet – barátság – emberség… nagy szavak
lennének csak, a nehéz lét peremén?
Hallom, ahogy korholsz – hol van a hited!?
- és a Tiéd? – megvan-e még? – bennem…
Miért sújtod a jókat fájdalommal, s miért
kell szenvedni annak, aki szeret…
Miért engeded bántani a védtelent, s miért
a gonosz az! – aki a végén mindig nevet!?
Miért árul el a „barát”, s miért
csal meg a szerelem,
miért válik a múlt értéktelenné,
s miértjeimre mondd – miért nincs felelet?
…
Sötét szobámban, síri mély a csend,
lelkem keresztjei egyre csak gyűlnek.
Ma éjjel, ismét ketten vagyunk csak,
s szeretném tudni, hol vesztettelek el…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése