A csöndes hajnali égről szelíden száll szét a Holdsugara;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.
A rózsás ujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltűnik csudálatos nagyszerűsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.
Ám Holdsugara a színek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé igyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugara szőke fürtjeit; éppen most lépett ki
hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
- Íme, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
pázsiton meg Földanyánk életre ébredt virágos kertjében.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugara. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szívem körül - mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak - Holdsugara ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugara pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.
De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése