E kérges télidőn, mikor a napkorong,
mint lomha bárkaroncs, süllyed a horizonton,
komoly zengésű szép neved hosszan kimondom,
míg künn az óra mély ütése visszakong.
És újra mondom, és varázsa egyre mélyebb,
s ajkamtól dallama lassan szívemhez ér,
és íze lángolóbb boldogságot igér,
mint a legszebb szavak, amelyek bennem éltek.
Új hajnalok előtt s midőn az éj leszáll,
kiejtem a neved s idézem újra s újra,
de mondd, mily végső és hatalmas lázra gyúlva
mondom ki majd, ha az utolsó óra vár!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése