Bianki, Vitalij Valentinovič: Február

Kikukkantott egy kicsit a nap,vidáman, fényesen. Melegített is, úgy látszik, mert olvadozva csöpörészett a jégcsapok hegye.

Alighanem itt a tavasz! - gondolta Picinyke cinke. Megörült nagyon, és már kezdte is:

-Nyitnikék! Nyitnikék! Nyitni, nyitni, nyitni kék!

Úgy gondolta, hogy ideje már ablakot nyitni, szőlőt kitakarni, kabátot kitárni!

- korai még a biztatás, Picinyke! - oktatta az Öreg Veréb. - majd meglátod, milyen csikorgó fagyok jönnek még! 

- Hiszi a piszi! - hitetlenkedett Picinyke. - Most elröpülök az erdőbe, körülnézek, mi újság arrafelé.

És már ott sem volt.

Az erdő nagyon tetszett neki: mennyi rengeteg fa! Az is tetszett, hogy minden kis ágat fehér prémmel takart be a hó, a mancs formájú, széles fenyőágakon pedig egész kis hóbuckák gyűltek. Még gyönyörködött is benne. Ha meg ráröppent valamelyik ágra, ezer színben szikrázva porlott le róla a hó.

Röpdösött Picinyke egyik ágról a másikra, rázta róluk a havat, s a fák kérgét vizsgálgatta. Éles, fürge szeme volt, minden repedést észrevett. Kopp! - odakoppint a csőrével a résbe, kitágítja egy kicsit, s a kéreg alól már ki is cibálja a férget, bogarat.

Sokféle bogár bújik a kéreg alá a téli hideg elől. Picinyke kicsippenti őket, és megeszi. Így tengődik. Közben pedig szemlélődik: mi történik körülötte.

Mit lát: egy erdei egér surran elő a hó alól. Szőrét borzolja, reszket.

- Hát te? - ámul el Picinyke.

- Huh, de megijesztettél! - rezzen össze az erdei egér. Amikor ijedtségéből magához tér, mesélni kezdett:

- Futottam az avarban, a hó alatt, egyszer csak egy mély gödörbe estem. Medvebarlang volt, képzeld csak el! Medvemama feküdt benne, két kis szőrmók újszülött bocsával. Szerencse, hogy mélyen aludtak, nem vettek észre.

Fölszedte Picinyke a sátorfáját, továbbröppent az erdőben. Piros sapkás harkály került az útjába. Hamar összebarátkoztak. A harkály éles erős csőrével jókora darab kérgeket hántott le a fatörzsekről, kövér lárvákat halászott elő alóluk. Picinykének is jutott egy - egy falat. Röpdösött a cinke a harkály nyomában, zengő hangja vidáman csengettyűzte tele az erdőt: 

- Süss már, nap, egy kicsikét, kicsikét, kicsikét!

De hiába kérlelte, nem sütött a nap. Hanem egyszer csak nagy sustorgás - sziszegés kerekedett, szél szántotta végig az erdőt, zúgtak - nyögtek a fák, és esti sötétség támadt. Mintha a föld alól termett volna elő a szél, lesöpörte a hóbuckákat a fenyőágakról, szórta kavarta a havat - kitört a hóvihar. Picinyke, mint egy kis gombolyag, kuporgott egy ágon, a szél majd lesodorta, tollait cibálta, testét didergette.

Szerencse, hogy a harkály betessékelte egy faodúba, a maga odva mellé, különben odalett volna szegény Picinyke. Egész nap ás egész éjjel járta a bolondját a hóvihar: amikor aztán kitombolta magát, és Picinyke kilesett az odúból, nem ismert az erdőre, úgy telehordta hóval a szél. Éhes farkasok ügettek a fák között, hasig süppedtek a polatag hóban. A fák alatt lehántott kérgű, széltördelte ágak hevertek.

Picinyke leröppent az egyikre, bogarat keresni a kéreg alatt. Egyszer csak valami roppant vadállat termett előtte. Előugrott, és nyomban leült. Fehér volt, mint a hó, csak fölmeresztett füle hegye fekete. Ült, mint egy hóbucka, rémült szemét Picinykére meresztette.

- Ki vagy? Ki vagy? - kérdezte vékony hangon Picinyke.

- Fehér Nyúl vagyok. Hát te ki volnál?

- Ó, nyúl vagy! - örvendezett Picinyke. - Akkor nem félek tőled. Én meg cinke vagyok. Cinege, ha úgy tetszik.

Sohasem látott még szemtől szembe nyulat, de hallomásból tudta, hogy a nyúl nem eszik madarat, és maga is fél mindenkitől.

- Te itt lakol a földön? - kérdezte Picinyke.

- Én itt.

- De hiszen betemetett a hó!

Annak örülök én! A hó betemette a nyomomat is, engemet is - látod, elfutottak mellettem a farkasok, nem találtak meg. Összebarátkozott a nyúllal is Picinyke. Így éldegélt az erdőben egy kerek hónapig, sok mindent látott: havat, förgeteget, néha a napot is. Amikor a nap kitekintett, szép, fényes idő volt, de még hideg. Visszaröpült aztán az Öreg Verébhez, sorra elbeszélte. mit tapasztalt. Az Öreg Veréb azt mondta a végén:

- Jegyezd meg: hóviharok, förgetegek februárban járnak. Ilyenkor a legéhesebbek a farkasok, a medvebarlangokban ilyenkor születnek a bocsok. Ki-kisüt már a nap, tovább időzik, de a fagy még kemény. Most pedig szállj el a mezőre!

(fordította: Rab Zsuzsa)