E bánat tegnap éjjel újraéledt.
Szerettem én a cafatokra tépett,
Szélkorbácsolta éjhomályt s szelíd,
Röptükben hamvadó csillagait,
Melyek a nyirkos szeptemberi kertek
Egén mint vaksi pillangók lebegtek,
S a cigánybőrű, olajos folyó
Hídján a lassú árra hajoló
Asszonyt, ki vállkendőjét visszafogva
Nézett a bajt hömpölygető habokra.
S úgy tetszett, tegnap éjjel újra élt,
Mint egykoron, de - bár hozzám beszélt -
Lágy L-eit nem lengte át a bánat,
És szavait se boldogság, se vágyak
Nem fűzték többé mondattá, melyet
Halandó földiek megértenek.
Szavai égtek, mint a szélcibálta
Mécsláng, s kihunytak, mert a gyönge vállra
Az öröklét magánya nehezült.
Jött mellettem, de üröm-keserű
Földünk színét nem érintette lába.
S nem élt már, visszalépett a halálba.
A földi nép nevét sem ismeri.
Betör szobámba a szeptemberi
Szél -
zörgeti a zárat minden éjjel,
Vagy a hajamba túr hideg kezével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése