Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
Mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
Ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
A víz sem csitul le nyomban,
Bár elült a vad vihar!
Jött az óra, válni kellett;
Észre sem vetted vajon,
Bár szemed láttára pergett
Forró könnyeim arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
Önfeláldozásomat.
Féltél, hogyha szánsz, szívedben
Újra szítod a lángodat.
Ám hiába igyekeznél
Szenvedésed rejteni,
Mert szerettelek, szerettél
S nem tudunk felejteni.
Villámot lövelt a mennybolt,
Nézd a parton azt a két
Sziklát, mely hajdanta egy volt,
S állta a vihar dühét;
Látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van amit
A természet egynek alkot,
És a sors kettészakít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése