Csendes éj, fényes őszi éj remeg,
cseng, mint a kanklesz selyemhúrja, halkan,
tar mezőket, erdőket, réteket
ezüsttel áraszt el, nagy zuhatagban . . .
S a learatott mezőt néztem ott.
És, mély égbolt, tőled megrészegültem.
Fölnéztem, fürösszenek csillagok -
s mint csepp a tengerben ott elmerültem.
És nem tudom, a lét utain én
vajon csak a föld útvesztőit járom,
s az öröm, csend, a szabadság s a fény
csillag-messze vannak-e a világon?
És nem tudom, holnap is lesz-e még
napfény-álarc arcomon, szép sugár.
Ime a fény-palota közeleg
hová senki se hív, senki se vár.
S azt sem tudom, hogy mindenik napom
ilyen reménytelen lesz-e s magányos,
ahol nyomorult láng lelkem, napom
pislákolva füstöl a magassághoz.
Csendes éj, fényes őszi éj ragyog.
Neked mennyi szikrát gyújtott, szerelmem.
Én olyan szótlan, szomorú vagyok.
Te csillogsz és sugárzol - ellenemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése