Anna Ahmatova: Hát itt maradtam

Hát itt maradtam egymagam,

pergetve napjaim.

Ó szabad hattyúk, boldogan

szálló barátaim!

Sem könnyem nincs már, sem dalom,

hogy visszatérjetek.

Csak csöndesen imádkozom

estente értetek.

Egyikőtök, suhanva fent,

nyíllal találkozott

s zuhant. A másik megölelt,

s hollóvá változott.

De évente, mikor a hó

olvad, egy-egy napon

a Katalin-kert csillogó

tavát csodálhatom.

A szárnysuhogást hallgatom

a kék tükör felett.

Ki nyitotta ki, nem tudom,

síri börtönömet.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ellen Niit: Gyetyadal

Mikor a tél sötétje rádomolna,

ideje gyertyát gyújtani, égjen lobogva.

Ültetjük, úgy szokás, fenyőfaágra,

csillámló gömbök közt lobog világa.

És bármilyen kicsiny a gyertya teste,

- Nap! Nap! - mind ezt kiáltja lángrepesve.

A fáradt nap ettől kap új erőre:

pártfogásunkat tudja meg belőle.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Reményik Sándor: Egy perc...

Egy percre ma

Úgy néztem fel a csillagokra én,

Mintha bámuló, nagy gyerekszememmel

Legelőször tekinteném.

Egy percre ma

Gyöngyvirágillat szállt át a szobán.

Csodálkoztam, mint hogy ha legelőször

Csodálkoznék el édes illatán.

Egy percre ma

Minden oly könnyű lett s oly egyszerű,

S az élet a kezemben:

Engedelmes, jól hangolt hegedű.

Egy percre ma

Megindultam - és nem tudtam: mi az.

Messziről, mélyről intett elibém

Egy elsüllyedt tavasz.

Egy percre ma

Mint szegény embert, nem húzott az ág,

Halkan csengettyűzött a föld alatt

Sok eltemetett csengettyűvirág.

Egy percre ma

Megpróbáltam a más lelkébe látni,

Nem ítélve és el nem ítéltetve:

Bocsánatot nyerni és megbocsátni.

Egy percre ma

Ragyogtak reám halvány testvér-arcok,

Amelyek elé köd ereszkedett:

Céltalan hajsza és megutált harcok.

Egy percre ma,

Ó tiszta, bölcs és boldog látomás:

Elváltozott, mint Jézus a hegyen

A mindenség, - s be más lett, ó be más!

Egy percre ma...

Nem lehet ezt a percet kibeszélni.

Hogy is tudna szivárványglóriás

Tündértörékeny teste rímbe férni!

Egy percre ma

Oly boldog voltam s oly boldogtalan,

Tudva: e perc egy percig tart csupán -

És aztán vége van.

És én ki tudja meddig várhatok,

Lesve zug-éltem kis part-szögletéből

Míg újra fölbukkan egy ily vitorla

Az örökkévalóság tengeréből.

Nikolaus Lenau: A szél hangja

Álomba hullt az erdő észrevétlen,

lombot a levegő mozdítni renyhe

s illatot sem hord, s elhallgat a csendbe

madár a fán s a béka tó vizében.

A szentjánosbogár, mint szikra, éjen

s alvókon átlibben a levelekbe

s édes álmok körtáncában kerengve

lelkem elmerül a csend gyönyörében.

De lám! hirtelen zúgás kél a fákon,

kedves álmokból vissza kell találnom,

komoly hang beszél most hozzám a csendben;

a felriadt lélek figyel a szélben,

mely mint atya szól játszó gyermekéhez,

figyelmeztet, ideje hazamennem.

(Hajnal Gábor fordítása)

Afanaszij Fet: Neked én semmit sem mondhatok

Neked én semmit sem mondhatok,

nem is zaklatlak egyáltalán,

s miben hallgatva biztos vagyok,

arra semmiért nem célzok ám.

Nappal alszik az éji virág,

de ha fák mögé leszáll a nap,

csendben nyílik a leveles ág,

s hallom, hogy bont a szív szirmokat.

Reszketek... Nyirkos az éjszakám,

lelkem beteg, fáradt és nyomott,

nem is zaklatlak egyáltalán,

neked én semmit sem mondhatok.

(Szöllősi Dávid fordítása)

Baranyi Ferenc: Miattatok

Maradt még bennem valami, 

ami szerethető?

Vagy lelkemnek jobbik felét 

megette az idő, 

és mára már csak az maradt, 

mi kőkemény, rideg, 

amit az idő sem bolond 

rágatlan enni meg?

Ha így van, nem büntethetem 

magammal azt, aki 

tűrhetőbb változatomat 

sem könnyen bírta ki, 

egén felhő miért legyen, 

ki nap-féléje volt?

Tűzben a gyémánt szén leszen, 

akármilyen csiszolt.

S versekkel tudhatok-e így 

táplálni másokat? 

Kipergett zsákomból - amit 

adnék - a búzamag. 

De esküszöm: miattatok 

megkeresem, ha van 

lelkemnek olyan szeglete, 

mely még árnyéktalan.

Paul Éluard: A szerelem erejével

Eloldtam a szobát, hol alszom, álmodom,

El a vidéket és a várost, ahol élek,

Hol ébren álmodom, hol fölvirrad napom,

S kóbor szemem ölén egybegyűlnek a fények.

Kis örömű világ, se mélye nincs, se tükre,

Alighogy föltűnik, enyészik is varázsa,

Föld és ég egybefolyt redőibe vegyülve

Tenyészik a halál és a születés ragálya.

Megkettőztem szívem és semmit nem tagadtam.

Szerelmem alkotott képzeletet és valót,

S én voltam, ki hevet, formát, értelmet adtam

S örök sorsot neki, aki bennem ragyog.

  (Rónay György fordítása)

Tóth Árpád: Derűt dalolnék...

Derűt dalolnék, édesem, tenéked,

Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,

És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,

A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,

Szép, tarka rajzú szárnyon, mint a lepke,

Opál színekkel lengve még az árnyon,

Amely a lankadt lombokat belepte...

Radnóti Miklós: Éjfél

 Két felleg ül az esti ég

nehéz hajában és egymásra dörmög,

    éjfél van, összebotlik ép

siralmas szerda és hitvány csütörtök.

     Fű nő, rügy izzad, hallgatag

gubók ölében készül már a lepke,

  halat pólyálgat a patak,

gyöngy pára száll az álmodó hegyekre.

Gyöngy pára száll pilláidra is,

a szádra szárnyas, könnyűtestű árnyék,

 hajadban kislányos, hamis

fogócska izgató emléke hál még.

   Oly szép vagy és oly fiatal!

s én arra gondolok, amíg csodállak,

  hogy vár talán még diadal

és várnak még beszédes pálmaágak!

Őri István: Egymásra hajló fák között

Egymásra hajló fák között, 

boldog élettel hátam mögött 

mennék Veled 

nem számolnám a perceket 

átölelném az éveket 

s Téged

Egymásra hajló fák között, 

feledett árnyak mögött 

mennék Veled 

nem néznék hátra már soha 

léptem nem lenne tétova 

mert éreznélek 

Téged

Egymásra hajló fák között 

szemem szemedbe költözött 

testünk zöld fénybe öltözött 

eggyé lettünk a fákkal 

a titkokkal, a világgal 

Veled

Egymásra hajló fák között, 

megálltunk egy tisztás fölött 

s nem mentünk tovább, 

mert megtaláltuk 

a Tündérek Otthonát 

Veled

Paul Éluard: Szemed

Szemed szívem egész körülveszi,

édes táncával körülrepdesi,

idő dicsfénye, biztos éji bölcső;

s csak azért nem tudom mindazt,mit éltem,

mert szemeid nem mindig láttak engem.

Nappali lombozat, hajnali harmatok,

szél nádasa, illatos mosolyok,

szárnyak, a földet fénybe foglalók,

éggel és tengerrel rakott hajók,

zaj űzői, színek forrásai.

Csillag-szalmában rak fészket a hajnal,

onnan kel madárfió-illatokkal.

Mint a tisztaságon múlik a nap,

fénylő tekinteteden múlik a világ,

s minden csepp vérem szemedbe szökik.

      (Somlyó György fordítása)

Aranyosi Ervin:Szavakkal szeretni

Hogyan tudnálak szavakkal szeretni?

A szó csak lelked érintheti meg.

Én többre vágyom. Több akarok lenni!

Szél, mely simítja érzékeidet.

Csók lennék, amely becézi az ajkad,

csiklandozóan kedves üzenet,

azt kérve tőled, mindig ezt akarjad,

felgyújtva újra, s újra tüzemet.

Álom lennék. Nap, mint nap visszatérő.

Elringató, romantikus, kaland.

Csatáink végén bocsánatot kérő,

válladra szálló, hófehér galamb.

Könyved lennék, hogy a lelkemben olvass,

Soraim között, engem megtalálj!

S lennék a gyűrűd, hogy ujjaidon hordhass,

És támaszod, ha kell, hogy talpra állj.

Lennék Napod, akire büszkén nézhetsz,

S lennék felhőd, ha Napod elvakít.

Varázslód lennék, ki eljuttat a széphez,

S valóra váltja titkos álmaid.

Lennék a szó, mely megérinti lelked.

Elcsábít, bűvöl, magával ragad.

Nem kell mást tenned, csak őszintén szeretned.

Lelkemhez szólj hát, és add Önmagad!

Nemes Nagy Ágnes: Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.

A rémülettől görcsösen szeretlek.

Elsorolom, hányféle iszonyat

vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,

hörögtető álomból riadok,

készülődöm még iszonyúbb koromra,

simogatom sovány, meleg karod.

Kint söröztünk az aquincumi kertben,

réteges emlék, gyönge, őszi ég,

elmotyogtam egy gyerekkori versem:

“Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,

illir táncosnő köldökét riszálja,

a gyom között latin szabásu korsó,

biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,

a vonaton szöllő-szagú kosár,

a sűrű illat hajunkra ömöl,

csordultig érett, s szétbuggyant a nyár.

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,

fordíts egyet a Göncöl-szekéren

szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -

s maradj velem.

Paul Géraldy: Múlt

Valaha, hogy a párom lettél,

most három éve már,

riadva-tétován szerettél.

De minderről letettél.

S úgy érzem, érte kár.

Ma idejössz hozzám, levetkezel,

feltűzöd a hajad, enyém leszel...

Bezzeg nem voltál, akkor ily gyors.

Így hívtalak becézve: kislány.

Halkan suhantál, drága-titkos,

a fénytől is remegve, tisztán.

A legnagyobb lázunkba sem

adtad magad át teljesen...

S haragudtam rád. Hogy a csókod

oly roppant-szűzi, elfogódott,

és nem jutott ki soha részem.

Emlékszel, ezt mondtam: "Hohó,

nem félsz te majd így, kis bohó,

csak egyszer megszeress, egészen..."

S most a komolykodó lányt visszavágyom,

és visszasírva fordulok feléje,

ki, hogy szemérmesebb legyen, az ágyon

mezítlen karját nyomta a szemére.

Paul Éluard: Hajnal

A napban, mely világra kel

Oly biztos vagyok mint tebenned

Ő hozza a földet világra

Éjszakák-fölötti mosoly

Egy hajnalokról álmodó

Alvó nő dúltvonású arcán

Roppant rejtelme a gyönyörnek

E különös köd-viadal mely

Eget-földet elvesz előlünk

De egymásnak rendelteket

Meghagy egymásnak mindörökre

Ó te kit homályból kitéptek

Kit boldognak akartalak.

  (Somlyó György fordítása)

Francesco Petrarca: LX Szonett

Mint kavicsos part felé a hullám,

úgy futnak a halálba perceink,

és előde helyére benyomulván

küzdelmes láncban mind előre ring.

Az élő mag fürdik a fényözönben,

nő, megérik, de alig volt dicső,

sanda sötét tör glóriája ellen

s amit adott, megrontja az Idő :

lemarja friss hamvadat, ifjuság,

s ráncokat vés a szépség homlokára,

habzsolja létünk kincsét, legjavát,

s nincs amire le ne csapna kaszája.

De bárhogy dúl is vérengző keze, 

dalomban te mindig dacolsz vele.

József Attila: Mióta elmentél

Mióta elmentél, itt hűvösebb

a sajtár, a tej, a balta nyele,

puffanva hull a hasított fa le

s dermed fehéren, ahogy leesett.

A tompa földön öltözik a szél,

kapkod s kezei meg-megállanak,

leejti kebléről az ágakat,

dühödten hull a törékeny levél.

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,

két melled óv meg észak s dél felől,

a hajnal nyílik hajam fürtjiből

s a talpamon az alkonyat ragyog!…

Soványan ülök, nézem, hogy virítsz,

világ, kóró virágja, messziség.

Kék szirmaidban elhamvad az ég.

A nagy szürkület lassan elborít.

Czóbel Minka: Tört sugárban

Ismét csak üldöz a régi talány,

Ki jön ott szembe? Én magam talán?

Bokrok aljából fehéren kiválva,

Jövőm emléke, múltamnak árnya.

Sűrűdnek, szétfolynak a köd-alakok,

Közöttük oly szörnyen elhagyva vagyok.

Mindegyik lelkem szétkapott része,

Csak meg ne lássanak, ne vegyenek észre!

Hogy vergődik, röpked a széttépett lélek!

De hisz voltam, leszek, hisz érzem, hogy élek.

Megálljatok! nem - elsuhan előlem -

Feltűnik a hold egy fényes felhőben.

József Attila: Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenő,

lehelete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon

helyezkedik a csontozott úton;

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,

zúzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,

mint egykor melléd: mellé leülök.

Bajos szél jaját csendben hallgatom,

csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsú, koronás,

de áttetsző, mint minden látomás.

Kaffka Margit: Este

Sürgette a férfi: “Ugy-e jösz te velem?

A nagy csodaváros kapuja kitárva,

ketten suhanunk át utcán, tereken…

Majd ránkborul, tudod, az este bűbája,

majd hull az eső, halk, üde, tavaszi, lágy,

és ingerel, szédít, pihenni se hágy,

száz törtszínű fény libeg a vizes úton,

suttogva, zsibongva jő nagy sokaság.

Az illatos ködben ezer kusza vágy,

az alkotás üdve is megszáll, ó, tudom,

csak te velem jöjj!”

Felelt az asszony: “Én megyek, igen!

Szükséged van rám, és szeretlek, érted?

Egy kis szobánk lesz az emeleten…

Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet.

Aztán meséket mondok halkan, lágyan,

ha kályhatűz lobog az esthomályban.

Égő fejedre úgy símul kezem;

az én ujjamba’ gyógyító bűbáj van,

halk zsibbadás beszédem dallamában…

Te majd a terveidről fogsz nekem

suttogni csendesen.”

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő

Föltámadás a földi tájakon,

Mezők smaragdja, nap tüzében égő,

Te zsendülő és zendülő pagony,

Köszönt e vers, élet, örökkön élő,

Fogadd könnyektől harmatos dalom:

Szívemnek már a gyász is röpke álom,

S az élet: győzelem az elmúláson.

Húsvét örök legenda, drága zálog,

Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,

Öröm: neked ma ablakom kitárom,

Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!

Virágot áraszt a vérverte árok,

Fanyar tavasz, hadd énekellek én.

Hisz annyi elmulasztott tavaszom van

Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott

S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,

Én dalt jövendő húsvétjára zsongok

És neki szánok lombot és zenét.

E zene túlzeng majd minden harangot

S betölt e Húsvét majd minden reményt.

Addig zöld ágban és piros virágban

Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Rózsa Kökény: Anyó és a diófa

Az udvaron áll a vén diófa,

Nincs más csak ő és az árnyéka.

Sok szép tavaszt, őszt látott,

Millió diót útra bocsájtott.

Ágain bús gerle pár,

Fészket rakott régen  már.

Ringatta óvta a fészket,

Altatgatta a gerle csemetéket.

Alatta hajlott megtört anyóka,

A diófa tudja , ez az utolsó nyara.

Óvón árnyékába burkolta,

Nyugtatgatta halk susogása.

Néha mintha hullna könnye,

Levél hull anyó fejére.

Facsemete korában apó ültette,

Még fiatal, üde volt a teste.

Anyó vígan öntözgette,

Ő sem volt ily öregecske.

Együtt vénült mind a három,

Apó, anyó meg Diófa Áron.

Anyó hívta őt így az első nyáron,

Sok éve már kitartja azt számon.

A Sajó is már meg vénült,

Lustán, némán a tornácra ült.

Cirmos anyó mellé szegült,

Öreg szíve mindjárt megenyhült.

Unokáit leste éppen,

Hogy kapuján valamelyik belépjen.

Várta leste, de hiába,

Szomorúság ült a kis házra.

Nem tudta más csak Diófa Áron,

Meghal anyó is ezen a nyáron.

Súgta a szél meg a fellegek,

A diófa belé remegett.

Hullt a lombja mint a zápor,

Meg hal ő is ezen a nyáron.

Ha nem lesz anyó minek éljen?

Diót ugyan kinek teremjen?

Anyó szomorúan nézi,

 Az udvart sárga szőnyeg fedi.

Sajnálja a vén diófát,

 Vele vénült hű társát.

Paul Verlaine: Három év múlva

A szűk kapu rozsdásan megcsikordul.

Sétálok a kert drága, halavány

édesdeden andalgó sugarán.

Nedves tüzek szikráznak fel a porbul.

A régi kert. A vadszőlő-lugasban

pár kertiszék, egy hosszú árnyas út,

a szökőkút ezüstös ajka zúg,

panaszkodik, pityereg sírva, lassan.

A rózsa bólong, mint a múltba, régen.

Pár liliomszál merevül kevélyen,

a lombokon madárdal rezeg át.

Még áll a régi-régi kis veranda,

csöndben mállik-kopik agg vakolatja,

s hervadnak a keserű rezedák.

 ( Kosztolányi Dezső fordítása )

Paul Verlaine: Álmodom egy nőröl

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,

forró és különös, áldott, nagy látomás,

aki sohasem egy s aki sohase más,

aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki,

bús, áttetsző szívem többé már nem talány,

sápadt homlokomnak verejték-patakán

frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.

A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,

mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,

szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen!

mint elnémult drága szavak suhanása.

 (Ady Endre fordítása)

Áprily Lajos: Így kellett volna

Így kellett volna: meg-megállni,

virágaidat megcsodálni.

Kezed többször kezembe fogni,

mosolygásodra mosolyogni.

Súlytalan szívvel útrakelni,

erdőn madarakat figyelni.

Patakos réteken derülni,

sárkányok útját kikerülni.

A vadméhekkel kóborolni,

s dalolni, mindig csak dalolni...

Jaj, örömet ritkán fogantam,

ágyásaidon átrohantam.

Életednek vihara voltam,

íriszeidet eltiportam.

Játékaidat összetörtem,

dal-csecsemőimet megöltem.

Fekete gondok közt tanyáztam,

feltört kezemmel kútat ástam.

A sárkányokkal viaskodtam,

királylányig sosem jutottam.

Ha roskadoztam, vizet adtál,

szelídségeddel megitattál.

S ha te sem tudtál csendet adni,

a fényességes nagykapun

sötéten fogok átrohanni. 

Wass Albert: Szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,

a kert közepében van egy palota,

s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.

Sötéten, Egyedül.

Néha a palota zsivajába,

s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze,

Halkan peregnek, mint a levelek.

(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:

zokog, zokog a csontvázembered.)

Idegen szemektől kacagással véded,

jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!

Mások palotáit irigykedve nézed:

neki nincs! neki nincs!

Pedig: 

minden szívnek van egy csodakertje,

s minden csodakertben van egy palota.

S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:

minden palotában egy fekete szoba.

Parurj Szevak: A szerelem

Utadba jön - nem is kerested. 

Útjára megy - hiába nem ereszted. 

Mindegy - csak tűrd szótlan panasszal! 

Mindegy - üvölts, ha az vigasztal! 

Mindegy - harapd némán a nyelved! 

Mindegy - párnád ököllel verjed, 

vagy görcsösen szorítsd a szádra! 

Hiszel? - most istent káromolhatsz! 

Hitetlen vagy? - hitet tanulhatsz! 

Legyintenél - az is hiába, 

s hiába vágyol a halálra. 

Hát élj, s tanuld meg elfogadni, 

hogy nem tud ennél többet adni.

Friedrich Schiller: Az élet játéka

Ládámba nézni, nos, ki mer?

A sors és a világ kicsinyben

Egyformán látható meg itt benn;

Csak ne álljatok túl közel!

Ide a szeretet gyertyája,

S a szerelem fáklyája kell.

A szín, lám, nem üres sosem:

Ott gyermeket hoznak be, kézen,

Fiú szökdelve jő, az ifjú szelesen,

A férfi küzd, bátran s mindenre készen.

Szerencsét próbál sorra mind:

Csakhogy a versenypálya keskeny:

Kocsi robog, kigyúl a tengely,

A hős előreront, a gyenge megtörik,

A hencegő szánalmasan bukik meg;

A bölcs elébe vág eszével sorra mindnek.

Hölgyek állnak a korláton kívül,

Szelíd szemek, finom kezecskék,

Hogy a győztes jutalmát megfizessék.

(Jékely Zoltán fordítása)

József Attila: Lassan, tűnődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent; nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén,

ezüstös fejsze-suhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog;

köréje gyűlnek szelíden

s nézik, nézik a csillagok.

Balla Zsuzsanna: Játsszunk!

Játsszunk kedvest:

Könnyű léptű

Sóhajtalant!

Játsszunk szerelmest:

Rügyező kedvű

Gondtalant!

Játsszunk örömöt:

Felhőtlen homlokú

Derűt!

Játsszunk ünnepet:

Nem múló, örök

Öröműt!

Játsszunk életet:

Valóságosan

Igazit!

Játsszunk egymással:

Őszintén

Igazat!..

Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd

szokott módját a széptevésnek,

téged aláznának meg a

bókká butított esküvések,

mért mondjam: csodaszép a szád,

mikor csak oly szép, mint az átlag,

te is tudod: az ugyse vagy

akinek vágyra gyúlva látlak.

Egérfogáshoz épp elég

egy csöpp szalonna-macska sem kell,

cincogó lányokat szokás

lábról levenni közhelyekkel,

az ő receptjük ismerős:

célzás ruhára, hajra, gyengéd

figyelmességek közt néhány

jólidőzített szemtelenség-

ez csapda csak s nem taktika,

nem bámulat, de szánalom kél

az áldozat iránt, kiért

fölös hűhó a macskafortély,

mikor csak bársony bőrödért

s csodás-ívű szádért dicsérlek:

arcod ne fesse hála -pír,

inkább harag -piros önérzet.

Tedd, hogy remek melled mögött

bonyolult szívedig találjak,

s ha szíved méltónak ítél,

fizesse értem meg az árat,

nászunk legyen ellenfelek

vívás utáni kézfogása,

egy más próbáját miután

mindkettő emberül kiállta,

amikor már nem érdekes

ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:

kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Őri István: Boldogságok

Boldog, ki a kísértés útján ellenáll

boldog, ki, ha tétova is, de engem megtalál

boldog, ki, ha nem lát is, hisz

boldog, ki vállán szálkás, nehéz keresztet visz.

Boldog, ki befogad másokat

boldog, ki örül, ha szenvedőt látogat

s vigaszt visz neki

lelke sűrű keservét, szeme tompa fényét

mind elveszi.

Boldog, ki bennem hisz, bennem remél

nyitott szívvel jár, lépte hozzám felér

boldog a bátor, tiszta lélek

mert én benne lakom, kezét fogom, vele élek.

Őri István: Örök tánc

Amit a sorstól csak kérhetünk:

legyen örök tánc életünk

dallamok, ének, léptek, suhanás

könnyelmű-könnyed, szélvész-rohanás.

Mindegy! Csak táncoljunk!

erősen fogd kezem

ölelj, szoríts,

égess el örök táncban

szerelem!