Violaillat, csöndes éj,
Csonka torony fölött a hold,
Repkény mögül a hold felé
A bagolybánat huhukolt.
Elállt a szél, nagy némaság,
A csillag mind feltündökölt,
Egy róka rítt a dombon át,
S visszhangzott rá a messzi völgy.
Futott a víz a mogyoró
Bokrok között, romok alatt,
Várt rá a duzzadt Nith folyó,
Moraja távol nőtt s apadt.
Észak sziszeg, fénylő, hideg,
Félelmesen süvölt a szél,,
Kék villanás tűnik, cikáz
Ott fent, akár a sors-szeszély.
S megláttam a holdfényben egy
Emelkedő, magas, sötét,
Zord és hatalmas szellemet,
Egy régi lantos szellemét.
Ha kőből lettem volna én,
Akkor is szíven üt szeme.
Egy szó tündökölt fövegén:
Szabadság! - ez a szent ige.
A holtakat fölkeltenék
A lantján zengő hangzatok:
Még ily bánatos regét
Soha brit fül nem hallhatott.
Letűnt időt vígan dalolt
S jajgatott késő éveken -
Amit beszélt, nem tréfa volt:
Rímemre bízni nem merem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése