A légben sóhaj kél sóhaj nyomában,
amint a zord hegyről a síkra nézek,
mely szülte őt, kinek tenyere fészek
volt szívemnek nyíló s termő korában.
Az égbe szállt, s e hirtelen magányban
hiába jár ködén a messzeségnek
fáradt szemem : nem lelvén semmiképp meg,
könnyekkel öntöz mindent bánatában.
Nincs oly bozót s kőszirt e hegyvidéken,
egyetlen ág, zöld gally e bérci tájon
s virág, fűszál sincs enyhelyén e völgynek,
nincs oly kis csöpp e források vizében,
nem bújik oly vad a berek-homályon,
amely ne tudná, mily kínok gyötörnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése