Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül...
Odakint a hűvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmúlásról?...Ismerem e dalt...
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt!...
Virágot dermesztő, novemberi szellő,
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő.
Sírjokból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tovaszállt.
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!...
Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szívem.
Dacolni a múlttal, ugye mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése