Ismét csak üldöz a régi talány,
Ki jön ott szembe? Én magam talán?
Bokrok aljából fehéren kiválva,
Jövőm emléke, múltamnak árnya.
Sűrűdnek, szétfolynak a köd-alakok,
Közöttük oly szörnyen elhagyva vagyok.
Mindegyik lelkem szétkapott része,
Csak meg ne lássanak, ne vegyenek észre!
Hogy vergődik, röpked a széttépett lélek!
De hisz voltam, leszek, hisz érzem, hogy élek.
Megálljatok! nem - elsuhan előlem -
Feltűnik a hold egy fényes felhőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése