2014. április 9., szerda

Petőfi Sándor: Vándorélet


Barabás rajzához 

Szent Kleofás! 
Milyen karaván... 
Nem lehet más, 
Mint oláhcigány; 
Avagy e szép utazási rend 
S pőre purdék serege mit jelent? 

Ott huzódik a díszes csapat 
Hosszú sorban zöld erdő alatt; 
A családfő vén, kehes lovon, 
Kit kötőfékszárnál fogva von 
Üggyel-bajjal egy izmos legény... 
No hisz izzad még az is szegény! 
Mert bizony már régen lehete, 
Hogy gubancuk a csikófogat 
Elhullatta... s most mi élete? 
Koplalásban tölt gyásznapokat. 
Ily esetben aztán ép erő 
Nem tudom, hogy volna nyerhető. 

S ami több, ki rája nehezül, 
Nemcsak a jó dáde egyedül: 
Oldalain egy-egy tarisznya lóg, 
S mindenikben rajkók láthatók; 
Ki-kidugván borzas fejöket, 
Pityeregnek szörnyű éneket, 
Mert helyök nem legkényelmesebb; 
A gyaloglás? még keservesebb! 
Úgy sipognak, mint az orgona, 
S tudja isten, meddig tartana? 
De nagyapjok hátra-hátrarúg, 
S meglapulnak szépen a fiúk. 

Megy megettök férj, menyecske, lyány 
Egymás mellett és egymás után. 
Ki bagóz, ki füstöt ereget, 
Képezőleg terhes felleget, 
Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt. 
Tán dohányuk paprikában főtt. 

Leghátul kócmadzagon pedig 
Egy lopott malac hetvenkedik. 
Boldogulni nem lehet vele! 
Sejt tán, hogy napja alkonyul, 
Azért viseli magát rosszul. 
De segít a meszelő nyele, 
Mellyel a derék családanya 
Nagy vitézül nekirohana. 

Így intéznek bátor lépteket 
Faluvégtől falu végéig. 
Ily hős népet mi sem rettegtet... 
Csak a szél! ezt megsüvegelik. 
S okosan! mert a kaján elem 
Mértéken túl emberségtelen. 
Néha rájok amidon akad: 
Súg fülökbe olyan dolgokat, 
Hogy lábszárok is remeg bele, 
Mintha volna nyárfa levele. 

De ha szél úr könnyű szekéren 
Gyors lovakkal más vidékre hajt: 
Régi kedvök ismét ott terem, 
S farba rúgnak minden földi bajt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése