Az udvaron áll a vén diófa,
Nincs más csak ő és az árnyéka.
Sok szép tavaszt, őszt látott,
Millió diót útra bocsájtott.
Ágain bús gerle pár,
Fészket rakott régen már.
Ringatta óvta a fészket,
Altatgatta a gerle csemetéket.
Alatta hajlott megtört anyóka,
A diófa tudja , ez az utolsó nyara.
Óvón árnyékába burkolta,
Nyugtatgatta halk susogása.
Néha mintha hullna könnye,
Levél hull anyó fejére.
Facsemete korában apó ültette,
Még fiatal, üde volt a teste.
Anyó vígan öntözgette,
Ő sem volt ily öregecske.
Együtt vénült mind a három,
Apó, anyó meg Diófa Áron.
Anyó hívta őt így az első nyáron,
Sok éve már kitartja azt számon.
A Sajó is már meg vénült,
Lustán, némán a tornácra ült.
Cirmos anyó mellé szegült,
Öreg szíve mindjárt megenyhült.
Unokáit leste éppen,
Hogy kapuján valamelyik belépjen.
Várta leste, de hiába,
Szomorúság ült a kis házra.
Nem tudta más csak Diófa Áron,
Meghal anyó is ezen a nyáron.
Súgta a szél meg a fellegek,
A diófa belé remegett.
Hullt a lombja mint a zápor,
Meg hal ő is ezen a nyáron.
Ha nem lesz anyó minek éljen?
Diót ugyan kinek teremjen?
Anyó szomorúan nézi,
Az udvart sárga szőnyeg fedi.
Sajnálja a vén diófát,
Vele vénült hű társát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése