Midőn a Hajnal égről földre lebben,
és homlokán aranyfürt s rózsaszálak :
Ámor tör rám, hogy arcom belesápad;
"Most Laura van ott fenn" - sóhajt a lelkem.
Ó, boldog vagy Tithon, bízván a percben,
amelyben mindig megkapod arádat,
de nékem, hogyha vágyam érte támad,
babéromért halálba kéne mennem.
A ti elválástok nem oly keserves,
hisz egy éj csak, és visszajő tehozzád,
kit nem rémít hajad, mely leng fehéren,
De nékem bús az éj, s a nap setét lesz,
mert minden gondolatom őfelé szállt,
kinek csupán emléke él szívemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése