Az est szaporázza léptét,
a tengert köd fedi:
titkosan zúg a mélység,
kelnek tajtékai.
A vizitündér kél a habokban,
kilép, s mellém települ:
fehérlő melle kibuggyan:
hab-lepte fövenyre terül.
Magához ölel, szorongat,
sajgás hasít belém:-
"Nem lesz ez túlzás, mondd csak,
szép vizitünemény?"
"Szorongatlak, ölellek,
már el sem eresztelek:
melegítsen a tested, a lelked,
az esték oly hidegek."
Elsápad a hold, nyoma van csak,
magas felhők közepén:
"Szemed nedvesebb s zavartabb,
szép vizitünemény!"
"Nem nedvesebb s zavartabb
a szemem: nedves, zavart:
kiszállva, a felkavart hab
sós cseppje belemart."
Vijjog panaszos sirályhad,
víz dördül szirt kövén.
"Szíved egyre vadabbul vágtat,
szép vizitünemény!"
"Szívem egyre vadabbul vágtat,
vágtája egyre vadabb,
mert nincs rá szó, hogy imádlak,
szépséges emberalak!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése