Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
forró és különös, áldott, nagy látomás,
aki sohasem egy s aki sohase más,
aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki,
bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
sápadt homlokomnak verejték-patakán
frissítve omolnak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen!
mint elnémult drága szavak suhanása.
(Ady Endre fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése