Álltál-e már magadra hagyva, messze,
isten s egy jó szív nélkül puszta-szélben,
ádáz sorsod kezétől megsebezve,
s a dúlt kínt büszke csendben hordva mélyen?
Tűnt el minden reményed ködbe-veszve,
mint falka-hang túl egy magas hegy-élen
– melyet vadász-fül már hiába lesne
s madár, mely száll, hogy itt telet ne érjen?
Ha voltál pusztán ily vad-egyedül,
tudod: emberre oly nyűgözve hat,
hogy egy követ karolni földre dűl;
majd, mint akit magánya megvadít,
merev kövéről szökve felriad
s a szél felé lendíti karjait.
A szél nem ért, kezednek meg nem állna,
a kő halott, hideg s zord, mondj le róla,
vigaszt hiába kérsz, nem hajt a szóra,
s ha rózsát látsz is, elhagyott vagy, árva;
mert észre sem vesz, hervad nemsokára,
magára néz csupán, a sápadóra.
Tovább! tekints be sok bús utcasorba,
szemed ott is csak romlás képe várja.
Kunyhókból egy-egy arc kinéz szepegve,
aztán becsapnak ajtót, ablakot,
kunyhók bedűlnek, rémség ül szívedre.
Isten s jó szív nélkül! Az út be rémes,
hideg szél húz az utcán. Hallgatod.
Bús vagy, világ, oly bús, hogy szörnyüséges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése