A reggel langyos és arany fényben úszva,
harmattól nedvesen ragyog a rozs és a búza,
s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
Kószálni indulok most céltalan: tovább
a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
a pázsitos úton, melyet éger szegélyez.
Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
csőrébe csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
Mély csönd.
Az álmodót úgy vonza itt e tájék
szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég
ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
a fiatal leányt, kinek emléke - gyengéd,
hótiszta látomás - megmozdul s földereng még,
s kit költő álmodik s a férfiképzelet
idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése