Czóbel Minka: Ki volt?

Mély nyomok a hóban,

Elhagyott nagy kertbe',

Kékesre nyomulva

A fehér hó pelyhe.

Ki járhatott erre?

- Az út oly elhagyott -

Látom még a nyomot,

De nem az alakot.

Majd visszaképzelem:

Milyen volt az élet,

Mely itt magányosan

A nagy hóba tévedt?

Mintha már látnám is,

Jő felém egy árnyék,

Mintha az árnyékban

Magamra találnék.

Hiszen én jártam itt -

Ide be van nyomva,

De már nem ismerek

A saját nyomomra.

A kút

A hajnali köd csak lassan kezdett oszladozni, a nap sugarai nehezen űzték ki a kopaszodó fák ágai közül. Csend volt az erdőben, az énekes madarak már rég délebbre költöztek, csak a varjak károgása hallatszott időnként. Az ösvények is csendesek voltak, az avarban csak nagyon ritkán hallatszottak léptek neszei.
A kút ott állt a tisztáson, ahol már az idők kezdete óta létezett. Senki nem tudta, milyen kezek rakták össze köveit, a nyomaikat már belepte a moha, át-át szőtte a borostyán kibogozhatatlan hálója. A kút öreg volt már, de vize friss, üde, kristálytiszta. Ösvények találkozásánál fakadt, hívogatva az arra járókat, helyet kínálva maga mellett. Aki az erdőt járta, megpihenhetett, ihatott vizéből.
Jöttek megfáradt utazók, akik hosszú vándorlás után pihentek meg, sokáig ücsörögve mellette, hátukat a köveknek támasztva. Sokan meséltek is a kútnak, hiszen tudták, hogy a kút néma, de érti szavukat, tudja honnan jöttek, hová tartanak. Tudta, hogy olyan utazók, akik az ő születése előtt is már úton voltak, és amikor vize már rég elapad, még mindig úton lesznek. Válaszolni nem tudott, csak együtt fájni, örülni, pihenni velük. Csak tiszta vizét adhatta cserébe. Csak az érzés lehetett az övé, hogy otthont adhat nekik, ha csak rövid időre is.

Mindig hallotta a léptek neszét, látta a lehajtott fejeket, érezte a fáradtságot, látta a sebeket. Boldog volt, hogy itt vannak, hogy újra szükségük van rá, hogy újra értelme van létezésének. A társai, amióta csak világ a világ. Élvezett minden pillanatot, amit a fáradt vándorokkal tölthetett. Átmelegítette, emlékeket ébresztett, fájdalmat csillapított. Nagyon szerette, amikor mellette ültek és meséltek.

De tudta, eljön az idő, amikor elmennek, hiszen külön útjuk, külön soruk van. Ha elmennek, hosszú időre újra csak a várakozás marad…

A vágy csendje...

...Már régóta szeretlek...

Még nem ismertelek, de már akkor is szerettelek...

Léteztél a sejtjeimben és üzentél nekem... üzentél, hogy merre keresselek... üzentél nekem, amikor hegytetőn állva a szél üvöltését hallgattam... A te szavadat hallottam apró ízeltlábúak

neszezésében, amikor behunyt szemmel feküdtem a fűben és... vártalak..

Nem tudtam, hogy létezel, csak azt tudtam, hogy szeretni akarlak,

azt tudtam, hogy kereslek, hogy várlak anélkül, hogy biztosan tudnám, megérkezel...

Már tudom, hogy te is vártál rám... vártál, anélkül, hogy tudtad volna, megérkezem...

Talán csendben hallgattad te is a fű növését, csodáltad zöldjét,

és fájt neked is a csend...

Megéreztem a fájdalmadat s te megérezted az enyémet...

Megéreztük egymás csendjét...

...A vágy csendjét...

Baka Péter: Szerelmes lelkek dala

Ősidőkkel ez előtt az Istenek megteremtették a Földet. Tökéletes és büszke világot alkottak. Hegyekkel, bővizű folyókkal, élettel teli világot. Sokáig elnézegették az általuk megalkotott csodát. De valami még hiányzott. Hiányzott egy lény, amely bírja az őserőt, és mégis a Földhöz kötik. Olyan, mint ők csak kicsiben. És az Istenek tanácsa összeült. Hatalmas termeikben emberi ésszel fel nem fogható időn áttárgyalták a kérdést, mi kell még az új bolygónak. És ekkor megalkották a tökéletességet. Az embert. Port vettek a földről, sziklát a hegyekből és vizet a folyókból majd ráfújtak és megszületett az első ember. Az Istenek látták hogy ez jó és helyes a munkájuk, és több embert készítettek.

A Föld legboldogabb időszaka volt ez. Az ember városokat épített erdőben járt és dalolt, és dicsőítette isteneit. De egyszer megváltozott senki sem értette miért. Az állatok félni kezdtek tőle. Fákat döntött le és pusztítani kezdte az állatokat, amelyekkel békés egyetértésben élt eddig. Istenei szobrát beolvasztotta, és magát kezdte el imádni. Az Istenek nem értették, hogyan lehet a tökéletesség, mégsem tökéletes. De ekkor még nem gyűlt szívükben harag, csak bánat az emberek felé. Egy nap viszont az ember elpusztította a Szent Vidéket, amit az Istenek hatalmas munkával és megbecsüléssel alkottak a régi emberekkel közösen még a világ kezdetén. Az Istenek tanácsa újból összeült. Ám most hamar döntést hoztak. A tökéletes embert ketté választották és szétszórták őket a Földön. Így lettek nők és férfiak. De az Istenek még egy büntetést róttak rájuk. Megszületett a bánat és a magányosság érzése, amely minden olyat kínoz ki nem találta még meg elveszett felét. Ugyanis ha az embernek rövid élete folyamán sikerül a szinte lehetetlen feladat és megtalálja a párját, akkor megadatik neki az örökké tartó boldogság.

Azóta az összes ember ezért az egy eszméért küzd mindent feltéve ennek szolgálatában. Hogy megtalálja a teste másik felét. Ezért van az, ha meglátjuk azt, akit annak idején elválasztottak tőlünk, valamilyen földöntúli érzés vesz rajta erőt mely addig hajtja amíg újra nem olvad össze a másik részével.

Az ősi Istenek elenyésztek de, büntetésük vagy kegyük mégis örökre érezteti majd hatását mind addig amíg ember jár e Földön.Az élet forog tovább de nekünk keresnünk kell. Valakit akit egykoron elválasztottak tőlünk...

Mesél a csend

Mesél a csend. Szinte ordít az éjszakába. Gondolataid fájnak, de nem tudsz tőlük szabadulni. Elmerülnél a képzelet tengerében, de szakadatlanul forog a valóság-kerék. Magasra felcsap a gondolat-hullám, majd visszahúz a mélybe.

Futnál, menekülnél, de nincs hova...

Egyedül vagy.

Felejtenél, de képtelen vagy. Fogva tart egy szó. Egy álom. Egy álom. Egy álom. Egy álom. Próbálod magadba szívni e szót, átélni, átérezni, mélységében. Csak egy elképzelt álom...? Sejtjeid dübörögve zakatolnak, nem, nem, nem. Valóság. Igen, az. Tükör, amibe belenézhetsz. Láttad már magadat benne. De most fénytelen.

A sűrű homályban látsz valamit. Villámlik. A villám, Érted született. Nem társad, csak utad ezen pillanatában Melléd szegődött. De hatalmát kimutatva eltűnik. Csak egy perc volt. Vagy még annyi sem.

Egyedül vagy.

Kimondott szavak, talán már csak vergődnek. Céltalanul koppannak, mint ahogy az eső kopog az ablakon. Fekszel az ágyon. Fázol. Jégbe fagyva remegsz, érzed, ahogy ereidben lüktet a véred...legalább az melegít.

Már csak a Hold ezüstös fénye vigyáz Rád. Kinyújtod kezed felé...de csak a semmit markolod.

Egyedül vagy.

Kiáltanál a végtelenbe, de nem tudsz megszólalni, valami a torkodban.... Folynak könnyeid. Nézheted a sötétbe borult eget, de még a csillagok is elbújtak. Nincs kihez szólnod. Fejed magasra emeled, talán...hátha...legalább egy csillag ragyogna fényesen...de nem.

Sós íz a szádban, könnyed íze, mi megállíthatatlanul folyik. Mintha lehúzná a tehetetlenség súlya a földre. Onnan indultál, oda tartasz.

Egyedül vagy.

Fájdalom-kövek hevernek mindenhol. Beléjük botlasz, most is. Talán csak homokszemek, talán kavicsok vagy nagyobb kövek, kinek melyik. Neked sziklák. Hangtalan próbálod áttörni a sziklafalat, lehet mögötte vár az Éden. Lassan már képtelen leszel áthatolni rajta. Emlékezz, volt, hogy sikerült...De már fogy az erőd. Meddig bírod még...

Egyedül vagy.

Fáj minden. Talán egy ölelés enyhíthetné fájdalmad. De csak a falak néznek Rád. Mintha a sötét sarkok bólogatnának, igen, lásd be, nincs kit ölelned... Álmodban volt. Oh, az álmaid. Végignézed, ahogy minden szertefoszlik.

Valahol a távolban talán Valaki még gondol Rád. De lassan kiég minden. Talán végtelen sincs, talán örök sincs...

Egyedül vagy. Még mindig egyedül. 

Dsida Jenő: Itt a helyem

Itt a helyem, itt kell állanom

egyenesen az élen.

Mint a betüknek is megvan a helyük

a könyvben s állniok kell. 

Valami szörnyű nagy arc

mered fölénk az ismeretlenből;

bárányfellegek bodroznak az égen

s zajtalanul surran a hold. 

Jól esik mosolyogni csöndesen.

Ha most lezuhannék a hegyről,

kiesne egy parányi, fekete betű

az Isten regényéből.

Dsida Jenő: A Naphoz

Te, ki szomorú lényegemmel

kezdettől kezdve vagy rokon,

csókold, csókold, csókold meg tűzzel

az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,

kezem sóváran integet -

Mindenkitől csak csókot kérek

és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szívükben

és tovább mennek hidegen,

s mire kincsem már mind a múlté,

minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,

csak Tőled van, ki lángra kap -

Te a természet ős szerelme,

ujjongó-lelkű, drága Nap.

Bíbor tüzed itt megfehérül,

mint szűzi, havas ormokon;

csak csókold, csókold, csókold tűzzel

az én csóktalan homlokom.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked 

szerelmem rejtett csillagrendszerét; 

egy képben csak talán, s csupán a lényeget. 

De nyüzsgõ s áradó vagy bennem, mint a lét, 

és néha meg olyan, oly biztos és örök, 

mint kõben a megkövesült csigaház. 

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött 

a zizzenve röppenõ kis álmokat vadász. 

S még mindig nem tudom elmondani neked, 

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, 

óvó tekinteted érzem a kezem felett. 

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. 

És holnap az egészet ujra kezdem, 

mert annyit érek én, amennyit ér a szó 

versemben s mert ez addig izgat engem, 

míg csont marad belõlem s néhány hajcsomó. 

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,- 

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek 

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab 

az asztalon és csöppje hull a méznek 

s mint színarany golyó ragyog a teritõn, 

s magától csendül egy üres vizespohár. 

Boldog, mert veled él. S talán lesz még idõm, 

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. 

Az álom hullongó sötétje meg-megérint, 

elszáll, majd visszatér homlokodra, 

álmos szemed búcsúzva még felémint, 

hajad kibomlik, szétterül lobogva, 

s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben. 

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, 

de benned alszom én is, nem vagy más világ. 

S idáig hallom én, hogy változik a sok 

rejtelmes, vékony, bölcs vonal 

hűs tenyeredben.

József Attila: Derengő rózsa

Óh, köd a lelkem, ködben áll

a rózsaszál, a rózsaszál.

Papagáj-hajnal szállt fölötte,

szárnyával hátba is ütötte

és ő mosolygott, a balog,

s amikor csendes este volt,

levelén megpihent a hold

és tüskéin a csillagok.

Derengő rózsa, szomorú,

derekán kórókoszorú.

Derü, de bú a foglalatja.

Tavaszom, hajnalom lakatja.

Szerelmem  atyja!  el ne dülj!

Bár reszketésre született,

böködik nagycsontú szelek,

hópelyhek zümmögik körül.

A sziget

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget  süllyed, ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget  elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Megkérdezte: - Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem, Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség - mert itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh, Szeretet - mondta a Bánat -, én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta Szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere, Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az IDŐ volt - mondta a Tudás.
- Az IDŐ? - kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
- Mert csak az Idő érti meg, milyen fontos az életben a Szeretet!

(találtam)

A ház

Lepusztult, omladozó, lakatlan. – Szép! Csak itt-ott látszik a leomlott vakolat alatt néhány pótló tégla. A többi, tiszta kő. A háznak van egy kiskapuja, ahol a gyalog ember becsöngethet, bekopogtathat. Mellette a nagykapu, ahol a lovas kocsik, az úri vendégek beállhatnak a színbe. Az ablakok, ajtók körül még töredékekben látszanak a régi idők díszes stukkói. Nem faragott, hanem csak sablon után öntött, amolyan húszas évek divatja szerinti polgári „kastély”. Az akkori kategóriák szerint, inkább csak  vidéki villa. 
De mindegy… Nekem, ez a ház, maga az álom. Itt lehetett élni. És éltek is benne – nyilván.  
Szóval, egy ilyen házban szeretnék élni. Még csak nem is renováltatnám ki. Talán a tetőt azért mégis. Nem szeretem, ha a nyakamba csorog a víz, és a padlásra is szükségem van. De a többi, az marad. Ha kiesik egy kő, vagy egy tégla, hát ugyanazt vissz*rakom. Még a mohát is, ha az pottyan ki a fugák közül. Meg hagyom futni a borostyánt is. Kiszívja a falból a nedvességet, és madarak költöznek az indák labirintusába. Az ablakok, úgy látom, nagyjából rendben vannak. Habár ezt így kívülről nemigen lehet megítélni. A zsalugáterek azonban cserére szorulnak. 
Odabent, azonban nagyon észnél kell legyek. Biztosan teljesen le van pusztulva minden, habár lehet, hogy akad még egy-két valódi kincs is. Egy képkeret, egy lábzsámoly, talán még egy komód is, ami még megmenthető. Meg egy kandallóban, de legalább egy zöld csempés, szépen épített cserépkályhában azért reménykedek még. A többit már be lehet szerezni. Sötétbordó, törökbársony kárpitozású, füles foteleket, és persze a hozzátartozó zsámolyt, és kanapét. És szőnyegeket. Vastagokat, puhákat, amik elnyelnek minden lépést, csosszanást, és télen meleg száll fel belőlük.
Kell még egy könyvtárszoba is. Ahogy elnézem, ebben a házban legalább öt szoba van, és az alsó szinten talán egy szalon is. Úgyhogy lenne helye a könyveknek. Nem vagyok én egy teljesen maradi ember. Ebben a könyvtárban persze lesz számítógép, meg DVD és CD, meg MP3 lejátszó is, a megfelelő helyen. De zongora nem lesz, mert nem tudok zongorázni. Úgyhogy nem esünk túlzásokba. Ugyanúgy nem lesz „ántik” szobor sem a kertben, sem a lépcsőfordulóban. Lesznek persze szobrok, de csak olyanok, amiket valamiért, vagy valakiért szeretni lehet. És akkor az sem érdekel, hogy ha nem illenek az enteriőrbe. Ugyanígy lenne a képekkel is. Meg egyébként minden mással.
Bolond egy ház lenne, az biztos. De nem számítana, mert nem tudná senki, hogy milyen bolond hely ez. Egy-két kivétellel, de azok meg egyáltalán nem látnák bolondnak sem a házat, sem a gazdáját.
A szomszédokkal jó viszonyba lennék, és néha átkönyökölve a kerítésen, elbeszélgetnénk, tanácsokat kérnénk, és adnánk, hogy miképpen kell metszeni a fákat. Kölcsönadnám a hosszú létrát, kölcsönkérném a sövényvágó ollót. Megkóstolnánk egymás borát.
A konyháról, a pincéről, a padlásról még nem is szóltam. Pedig ezek nagyon fontos részei a háznak. 
A konyha tágas, kényelmes, átlagos napokon ebédlőnek is szolgál. A modern főzőkészülékeken kívül, itt lennie kell egy igazi, nagy tűzhelynek is, amiben fával rakják a tüzet. Amin lassú tűzön, egy egész délelőttön át, fő a leves, sül a hús. A sütőjében pedig elfér egy egész liba is, de a rétes sem folyik szét benne. És a fal teli lesz szép tálakkal. 
A pince boltíves, terméskőből rakott falain salétrom fehérlik. Nagyon hűvös, télen, nyáron egyformán. Nehéz szagú. Legalább tíz lépcsőfok vezet lefelé, és kemény tölgyfaajtó zárja, hatalmas kulccsal. Ez nem bulipince! Itt csak hordók vannak, meg a prés, a daráló, és a kádak, a lopó egy szögön, vastag gyertyák a polcokon, no meg egy-két pohár, szájukkal lefelé fordítva, hogy mindig alkalmasak legyenek a használatra. 
A padlás sem lomtár. A gerendákon fehér vászonzacskókban száradnak a kamillavirágok, a hársfatea. Kifeszített zsinórokon aszalódik a szőlő, kis farekeszekben, újságpapírba csomagolva almák, körték, birsek vannak gondosan eltéve télire, a karácsonyi kompóthoz. 
Aztán, amikor elmúlt a nyár, és elég hideg van már, kampóra akasztva itt lógnak a sonkák, szalonnák, kolbászok is. 
Hátul, a sarokban, van néhány régi láda. Azokban nem tudom pontosan, mi van. De régi láda nélkül, ami titkokat rejt, nincs igazi padlás. 
Hiába az öt szoba, a szalon, a pince és a padlás, meg az összes többi, ha nincs, aki belakja. A ház romlásnak indul, és előbb-utóbb összedől. Az sem mindegy, hogy ki lakik benne. Mert a lakónak ugyanolyannak kell lennie, mint a háznak. Különben ez a ház is csak egy doboz. 
Nincs nekem elég pénzem, hogy megvegyem ezt a házat. Sajnálom, mert így tönkre fog menni. Vagy ami még rosszabb, valaki megveszi és „rendbe hozza”.
De igazából nincs mit sajnálnom. Van nekem ilyen házam. 
Magam építettem, magamban. 

 „Ami fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz.”

(találtam)

Márai Sándor: Sirató

Valahogy...minden messze lett.

Hallom néha a hegyeket,

úgy hívnak, oly primitíven –

fehér szívére húz a Tátra,

felétek tél lesz nemsokára,

nem bírom így. Nem bírom így! Hiába!

Rajzotok föltükrözi szívem

ti megrabolt, volt, régi kincsek,

úgysincs, ki sorsotok sirassa -

a nagy dacos kedv bennem sincs meg,

tudsz-e még kuruc lenni, Kassa,

naivan, hittel, jón, szelíden?

Ti szent semmik. Házak. Az esték.

Nők. Ki vitt el titeket tőlem?

Kergettük egymást az időben,

eltévedtem és nem keresték

a nyomom. Eldobáltam lázat,

ideget, vért. Megálltam. Fáradt

vagyok. Nem tudom, ki keres még?

Nem tudom, vagytok-e még igazán?

Sorssá kovácsolt otthonok, ti messzik?

valami elvitt egyre messzibb,

vagyok-e még és van-e még hazám?

Valahogy...minden messze lett,

fölfáj egy ház, egy híd, egy ablak,

hallom néha a hegyeket:

siratlak, siratlak, siratlak.

Ladányi Mihály: Kapcsolatok

Nem, a Nagy Szerelem nem létezik.

Csak álmok egymásról, és tévhitek.

Csak szer, mit ön-bajára két beteg

édes szirupban oldva megiszik.

S mikor az őszből ránk rozsda pereg,

és ágyékunk hideg, csorba edénye

alatt a tűznek se heve, se fénye,

csak akkor nyújtunk őszintén kezet.

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,

szavaimmal betakarlak,

el-elnézlek, amíg alszol.

Én sohasem rád haragszom,

de kit bántsak, ha nem téged,

az én vétkem, a te vétked,

mert akarva, akaratlan,

halálom hordod magadban,

s a fiammal, akit szültél,

halálom részese lettél,

és történhet már akármi

történhető, e világi,

oldhatatlan köt hozzád

a magasztos bizonyosság,

világrészek, galaktikák

távolából is mindig rád

emlékeztet ez a vétked.

Kit szeressek, ha nem téged.

Neked

Irigylem a napfényt, szemedbe, ha villan

vízcseppet, mely sima bőrödön csillan

s szellőt is, ha pajkosan

fürtjeiddel játszik, kacag… elsuhan

Sóvárgom a zenét, lelked tőle, ha megremeg

s paplanod,

hogy tested melegét, csak velem ossza meg

Nem tükrödre irigykedem

pillantásod, azon ha megpihen 

Szíved szavára vágyom én

otthonra lelni éltető melegén

Álmaim csak mézes hétköznapok

szemed csillaga újra, ha rám ragyog…

addig majd mesékben élek

hol egy esztendő - három nap - az Élet...

Ady Endre: Csak látni akarlak

Vedd le ruhádról a büszke csatot,

Bontsd ki a szépséged vidáman,

Mint ó képeken meztelen angyalok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,

Várj hidegen, szabadon, hősként,

Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,

Hunyt szemekkel feküdj előttem,

Miként egy vadvirágos, szűzi halott.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,

Égnek szemeim téged látni,

Akit én megcsókolni nem akarok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot

S én leborulok szőnyegedre

S megáldom a legdúsabb pillanatot.

Az Idő és a Felejtés

A férfi végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni. 

S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy nő nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett.

Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.

Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett.

Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számon kérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit.

S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.

Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A férfi könnyekkel a szemében bólintott. A nő átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.

Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.

(kaptam)

Dsida Jenő: Titok

Amint megsúgtam itt-ott,

most hangos szóval is kihirdetem

a titkot,

hogy én nem vagyok közétek való.

Olyan országból ragadott hozzátok

szárnyas hintaló,

hol nyoma sincs a halálnak, a sírnak,

ahol a lelkek

kacagva sírnak,

hol kis Szépség is világot borít -

Mindenre emlékszem, mindent tudok,

csak a célomat nem tudom itt.

...Tán szétszórni e pár égi magot,

mit nagy Uralkodóm

táskámban hagyott,

mikor eljöttem lovamra hajolva,

anélkül, hogy búcsúzhattam volna?

Itt nem kél ki a mag -

S most siratom a vesztem,

s azt, hogy tőletek meg már elbúcsúztam,

mielőtt megérkeztem.

Teddy

Sok évvel ezelőtt Mrs. Thompson 5. osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban egy Teddy nevű kisfiú olyan rendetlen és figyelmetlen volt, hogy Mrs. Thompson valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére a legrosszabb érdemjegyet írta.
Egy napon Mrs. Thompson a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Teddy előző tanítóinak bejegyzésein.
- "Teddy tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni" - írta első osztályos tanítója.
- Második osztályos tanítója ezt írta: "Teddy kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálosan beteg. Az élet Teddy számára valódi küzdelem lehet. "
- Harmadik osztályos tanítója ezt írta: "Édesanyja halála nagy megrázkódtatás a számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele, és otthoni élete valószínűleg hamarosan nehezen elviselhető lesz számára, ha nem történik valami változás az életében."
- Negyedik osztályos tanítója ezt írta: "Teddy visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban."
Ezeket olvasva Mrs. Thompson ráébredt a problémára és elszégyellte magát. Még rosszabbul érezte magát amikor a Karácsonyi ünnepen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Teddy ajándékát a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva.
Mrs. Thompson a gyerekek előtt bontogatta az ajándékokat és gondosan nyitotta ki Teddy csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyed üvegnyi parfüm volt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, mikor hallották, ahogy felkiált: 
-"Milyen szép karkötő!" - és látták ahogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből
Teddy Stoddard egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa, 
-"Mrs. Thompson, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé." - Legalább egy órán keresztül sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.
Mrs. Thompson különös figyelmet szentelt Teddynek. Ahogy dolgozott vele Teddy elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott annál gyorsabban reagált. Év végére Teddy az osztály élére került, és hazugsága ellenére, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, Teddy legkedvesebb diákja lett.
Egy évvel később egy üzenetet talált Teddytől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy Ő volt élete legjobb tanítója. Hat év múlt el, amikor egy újabb üzenetet kapott Teddytől. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen, és Mrs. Thompson még mindig a legjobb tanítója.
Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel. Biztosította Mrs. Thompsont, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt.
Még négy év telt el, és újra levél érkezett Teddytől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanítója, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Theodore F. Stoddard.
A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett. Teddy elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül. Elmondta, hogy az apja már két évvel azelőtt meghalt, és kérdezte, hogy Mrs. Thompson elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet. Természetesen Mrs. Thompson elfogadta a meghívást. A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Teddy úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonyukkor viselte az édesanyja.
Megölelték egymást, és Dr. Stoddard Mrs.Thompson fülébe súgta: 
-"Köszönöm, Mrs. Thompson, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, hogy segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték."
Mrs. Thompson könnyekkel a szemében visszasúgta: 
-"Teddy tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."

(találtam a neten)

Helen Bereg: Őrülten

Mersz-e úgy szeretni, őrülten, 

marva testedre kínzó sebet, 

mely éget, szaggat, ha nem vagy velem, 

s jólesőn édes, ha simítja kezem,

gyógyítja a csók, ajkam édes selyme, 

véred bizonyságát nyelvemen ízlelve, 

vámpírként elvéve életed?

Tudsz-e úgy szeretni, gyengéden,

feloldódva, eltűnni egy ölelésben,

vágyat simítani bőrömre feledkezve,

tűzként égni, boldogan, önfeledten

percenként halva kínhalált,

átlépve menny s pokol kapuján,

imaként mormolni egyetlen nevet,

míg testemre forr  leheleted?

Őrülten szeretni, mersz-e, mondd!

Mersz-e élni, ahogy én akarom,

kiszolgáltatott alattvalóként

kegyet remélve, ne élj,  ne lélegezz,

csak bennem dobogjon a szív,

bensőmben pulzáljon véred,

mert mersz úgy szeretni, 

ahogy én téged.

Robesque: Aludj velem

Ölembe fészkelődsz mielőtt elalszol. 

Kezem lassan előre araszol, 

hogy markomba simítsam melled. 

Ez jó így! Ez kellett! 

Jó így! Jó nagyon! 

Még nem hagyom, 

hogy magával rántson az álom. 

Még nem! Még várom, 

hogy Te a mélybe merülj, 

hogy teljesen átkerülj 

abba a másik, furcsa létbe, 

az álmok színes mezejére. 

Az én szemem is hunyva már. 

A pillanat lesben áll, 

s majdnem tudatom veszítem. 

Ágyékom fenekednek feszítem, 

bőröd forró, sima, lágy. 

Ostorcsapásként sújt le rám a vágy. 

. 

Hallgatom légzésed ritmusát, 

érzem véred áramát, 

ahogy szíved nyugodtan, halkan 

az enyémmel egy ütemre dobban. 

Mellkasom hátadhoz simul, 

testünk egymáshoz idomul, 

mintha egyek lennénk. Egyek is vagyunk. 

Tökéletesen összepasszolunk. 

Két test, mely eggyé lett. 

Két test. Egy lélek. 

. 

Belélegzem illatod. 

Vállad gödrébe csókolok 

gyengéden. Ajkammal épphogy érintlek, 

félve attól, hogy felébresztelek. 

Megrezzensz. Nem is alszol tán. 

Sóhajtasz, s azután 

felém fordítod fejed. 

Ajkaddal ajkamat keresed, 

nyelveddel nyelvemért kutatsz, 

száddal szorosan szájamra tapadsz. 

Csókolsz. Vadul. Édesen. 

Gyöngéden szenvedélyesen. 

Csókollak. Csókodra szomjazom. 

Ébren vagy? Vagy csak álmodom? 

(nem tudom) 

Ébren álmodva szerelmeskedünk, 

majd egész éjjel úgy ölelkezünk, 

mint kik örökre összetartoznak, 

mert szívükben szerelmet hordoznak. 

Boldogan hunyom le a szemem, 

mert mellettem vagy, s együtt alszol velem

Rendelő odafönt

 Egy amerikai kisvárosban élt Brackett doktor. Több beteget kezelt egymaga, mint a városka

többi orvosa együttvéve, de jóval kevesebbet keresett, mint bármelyik, mert Brackett doktor mindig szegény embereket gyógyított, olyanokat, akiknek nem volt pénzük. A leghidegebb éjszakán is szívesen felkelt, és húsz-huszonöt kilométert kocsikázott, hogy segítsen. A városban mindenki ismerte a doktor rendelőjét Ricé textilüzlete fölött. A keskeny lépcső alján ott volt a tábla:

Dr. Brackett

Rendelő odafönt

Dr. Brackett agglegény maradt. Egyszer jegyben járt Miss Elvira Cromwellel, a bankár leányával, de eskövője napján a doktort sürgősen elhívták egy távoli faluba, egy mexikói gyerekhez. Miss Elvira megsértődött, és visszaadta a jegygyűrűt. Azt mondta: olyan ember, akinek egy mexikói gyerek fontosabb, mint az esküvője, nem érdemli meg, hogy feleségül menjen hozzá. A városka sok asszonya egy véleményen volt Miss Elvirával, de a mexikói gyermek szülei nagyon hálásak voltak, amiért dr. Brackett meggyógyította a fiúcskát.

       A bénák, a sánták, a vakok negyven éven keresztül jártak fel a keskeny lépcsőn dr. Brackett rendelőjébe. Soha senkit nem utasított el.

     A   doktor hetven évet élt, aztán egy napon lehanyatlott a rendelő díványára és meghalt.

        Az  emberek arról beszéltek, hogy gyűjteni kellene dr. Brackettnek egy szép sírkőre. Arról is beszéltek, hogy mit véssenek a kőre. De a dolog sokáig húzódott, és végül semmi sem történt.

        Aztán egy napon George Gruber, a temetkezési vállalkozó azt mondta, hogy megvan a sírkő, felirat is van rajta. Annak a mexikói gyermeknek a szülei, akit dr. Brackett sok évvel ezelőtt meggyógyított, nagyon szomorúak voltak, hogy a doktornak nincs sírköve. Minthogy nekik maguknak nem volt pénzük, levették a táblát a lépcső aljáról, és kitűzték a sírra.

          Ez állt rajta:

Dr. Brackett

Rendelő odafönt

-o-o-

(találtam a neten)

Márai Sándor: Térkép

Tested ismerős, mint egy titkos térkép.

A melled, mint a toscanai halmok.

Mint germán templomablak, szemed mélykék,

homlokod mögött gótikus kalandok.

Csípőd hullámos, mint a part Bretagne-ban,

ágyékod fodros, bodros vízesés.

Svájcban lüktetnek így a vizek és

öled úgy tárul, mint Nápoly, ha nyár van.

A hasad, mint a magyar búzakéve

- a jószagú, a jóízű, a dús -

júniusban érik ilyen fehérre,

mint köldököd körül a sima hús.

Sok földet, vizet megjártam azóta,

most megismerlek -

te vagy Európa.

Robesque: Szemedbe néztem

Szemedbe néztem, s megfürödtem benne

Olyan volt tükre, mintha kristálytenger lenne

Melynek fenekén csillogó mélybarna homok

Gyémánttá tördeli a felkelő napot

Szemedbe néztem, s elmerültem benne

Olyan volt színe, mintha nyári éjjel lenne

Melynek égboltján ezüstös telihold ragyog

Mit körbetáncolnak álmos csillagok

Szemedbe néztem, s lángra gyúltam benne

Olyan volt tüze, mintha izzó láva lenne

Mi addig ég, míg csak a föld forog

Míg a mennyben dalolnak angyalok

Szemedbe néztem, s feloldódtam benne

Olyan volt fénye, mintha bűbájosság lenne

Mely árva lelkem velejéig hatott

S gyújtott szívemben heves imádatot

Szemedbe néztem, s eltévedtem benne

Olyan volt vonzása, mintha mélységes mély lenne

Mint szédítő, kábító, gyönyörű vad titok

Szemedben láttam meg: Szerelmes vagyok.

Kosztolányi Dezső: Egyedül

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,

a fák, a lombok ezre eltemet.

Olykor fölém cikáznak még a fecskék,

nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,

nincs semmi nesz a lombokon, a fán

s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül

Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az ősfélelem legyűr,

a lég üres, kihalt a szó, a hang,

s én sápadottan fekszem itt alant.

A föld szorít s fölém végtelenül

tágul ki, mint egy kék üvegharang,

a végtelenbe nyúló kékes űr.

Radnóti Miklós: Szakítottunk

Te véresre csókoltad a számat

és lihegve kértél, hogy maradjak.

Nem maradok.

Menj be szépen, én meg elindulok

a mérföldkövek között a sárban.

Mit nézel?

A hófehér éjek után ugye-e

könnyező, foltos olvadás szakadt.

Hallod?

A vézna fákban a nyárt

siratják most korhadt, téli szentek.

Ne sírj.

A könnytől csúnya lesz a szemed

és nem bírom folytatni, ha könnyezel.

Hallod-e?

Szél szánkázik zúgva a dombokon

és itt te előtted fodros a sár.

Megértettél?

Sár. Sár és Gyűlölet van az alján

minden csillogó, nagy szerelemnek.

Most menj.

Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek

és ezért most itthagylak az úton.

Kedvesem.

Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha

találkozunk, talán újra kezdem.

Menj már

Márai Sándor: Csillag

Olyan messziről ért el hozzám a szemed, 

Mint távoli csillagok fénye, melyek 

Talán le is hulltak már az égről, mire szemem 

Sugarukat felfogta. 

Mire a fényévek elhozták hozzám szemed sugarát, 

Már nem is én vagyok, akit látsz. 

S én úgy gondolok reád és nézlek életem peremén, 

Mint fénylő valóságra. 

Csillag, 

Millió élet lehet benned és gyantás erdők, 

Madár lehet benned és boldog, őszinte emberek. 

Fényed a szemem éri, 

De már tudom, 

Hogy rég lehulltál a mocskos tejutak végtelenjén. 

Íme...

Íme, lásd tehát

törött, holt lelkek néma otthonát

Ablakain nem csillan üveg

szobáit fény, sosem tölti meg

Király, koronát,- nem visel

nevetés ajkát sosem hagyja el

Láb, valódi,-itt soha nem haladt

Álmok, remények

hullnának porrá - óvatlan lépteid alatt

Csalódásból épített falak

díszként könnyeket, fájdalmat tartanak

Csapjából éltető víz helyett

emlékek szent óborából

szürcsölhetsz forró, keserű csöppeket

Titkos termében, hét lakat mögött

Sors válogat, tört lelkek között

párba fog kettőt,-célját NEM láthatod

az Esélyt-mégis..-csak Tőle várhatod...

Thalis Silvenier: Csak nézlek

Most itt vagy velem s én csak nézlek. 

S - mint már ezerszer - hálát adok az égnek, 

Hogy annyi üres éjjel, néma nap után 

Hozzád vezetett, s boldogság köszöntött reám. 

Most csak nézlek, nézlek Téged. 

Érzem illatod, s már nem félek, 

Hogy egyedül vagyok. Végre élek. 

Dobban e szív és lángol e lélek. 

Csak nézlek Téged. Oly gyönyörű vagy. 

Megérdemellek? Valóság ez vagy 

Csak csalfa álom, egy őrült tréfa? 

Az életem ábrándos játéka? 

Nem tudom. De nem is számít. 

Akarom s élvezem minden percét 

Az időnek, mikor Veled lehetek! 

S most itt vagy hát, és én csak nézlek. 

Apró kezeid érintését vágyom. 

Szorosan hozzád bújni a vetett ágyon 

Bőröd illatát magamba szívni, 

És csak ölelni, forrón ölelni.